A szerkesztőség életének abban a korai szakaszában, amikor még nem voltam jelen (az 1989. októberi első megjelenést megelőző, illetve az azt követő hónapokban), sok minden eldőlt a tekintetben, hogy milyen lap legyen a Holmi. Az első számok szerkesztési gyakorlatában, illetve a róluk szóló vitákban nyilvánvalóvá vált az is, amit tömören úgy mondhatunk, hogy a Holmi nem politizál. Pontosabban, hogy értékválasztásai – beleértve a politikaiakat – inkább csak közvetve és hosszabb távon rajzolódjanak ki, a lap a napi politikai eseményekre ne reflektáljon, azokról nemhogy véleményt ne hangoztasson, de mint lehetséges értekezéseinek témáit is kerülje. (Ellenben mint versek és novellák ihletőjétől, a szerkesztőség a politikától sem zárkózott el.) Lényegében ezzel nem értett egyet Kenedi János és Eörsi István, s emiatt távoztak.

Ez a szerkesztőségi credo azóta sem változott, de ha már ezeken az oldalakon szerkesztői életünk mindennapjaiba is bepillantást engedünk, akkor talán elmondható, hogy ott nem csupán az a szorosabban vett lapcsinálás folyik, amelyről az elmúlt napokban beszámoltunk, hanem rendszeresen megbeszéljük azt is, hogy éppen mi a helyzet velünk és körülöttünk. Magyarán szólva: nem nyilvánosan, de bizony politizálunk is, mihelyt bármilyen – szűken vagy tágabban értett – közös ügyet kivesézünk, és akár szenvedélyesen megvitatunk. Erre a hétfőnkénti szerkesztői összejövetelek már csak azért is alkalmasak, mert szinte soha nem értünk egyet mindnyájan minden kérdésben – nem szólva az érdeklődések, a kompetenciák vagy a vérmérsékletek különbözőségéről. Több mint két évtizedes múltunk e tekintetben is hosszú és izgalmas értekezés tárgya lehetne, ha dokumentálható volna – különösen, ha azt is fölidézhetnénk, mikor, miről hogyan vélekedtek azok a szerkesztőtársaink, akik már nincsenek köztünk.

A magunk aktuális közügyeinek ilyesfajta megtárgyalására olykor napirendszerűen térünk rá (ideális esetben – habár korántsem mindig – azt követően, hogy letudtuk konkrét szerkesztői dolgunkat), különösen Réz úr szereti kifaggatni az embert: meséljetek, mi a helyzet a nagyvilágban – enélkül nem szívesen enged el bennünket. Beszéljünk friss élményekről, tapasztalatokról, fejtsük ki, miről, kiről hogyan vélekedünk – de ne csak másokról, a közélet távoli nyilvánosságának figuráiról legyen szó, azokat nem kunszt kritizálni –, hanem vitassuk meg egymás publikációit, nyilatkozatait, nyilvános megszólalásait is.



Ami e tekintetben engem mint aktuális naplóírót illet, a legutóbbi alkalmakkor meghallgathattam például, ki mit szól a Klubrádióért tartott tüntetésen való fölszólalásomhoz, továbbá el kellett magyaráznom, Parti Nagy Lajossal együtt miért nem járulunk hozzá hangjátékaink ismétléséhez a Magyar Rádióban. Ez utóbbiról élénk vita kerekedett, mondjuk Réz Pali ezt egyáltalán nem tartotta a közmédia-béli állapotok elleni tiltakozás megfelelő formájának. De persze mint ahogy egyikünk sem kívánhatja a maga véleménye mögött tudni a szerkesztőség testületi álláspontját, úgy az sem merülhet föl, hogy bármelyikünk is a szerkesztőség vagy a főszerkesztő valamiféle hozzájárulásához kéne hogy kösse a maga megszólalásait.

Ezt legutóbb meg is beszéljük Rézzel – akit egyébként rég láttam közügyekben ennyire földúltnak. Pár szót váltok vele abban az egyetértésben, hogy kezdünk torkig lenni közállapotainkkal, kivált a kormány politikájával – soroljuk is, ám az ezutáni diplomaszerzés súlyos akadályoztatásánál félbe is hagyjuk a példák sorolását. De mit kéne vajon csinálni?, tanakodunk, majd azt kezdi feszegetni, hogy nem volna-e helyes, ha mégiscsak hagynánk jeleket a Holmi hasábjain arról, hogy hol élünk és alapkérdésekben hogyan vélekedünk.

Vendégségben a Literánál ezek itt a Holminak nem a voltaképpeni, hanem a kapcsolódó, virtuális meta-hasábjai, a naplóíró pedig óhatatlanul napi-aktualizál, úgyhogy nem tudok kiverni a fejemből néhány ügyet azok közül, amelyekkel már azt követően találkoztam, hogy a hétfői szerkesztőségi értekezleten elváltunk egymástól. Az egyiknek, a Magyar Írószövetség, a Magyar Művészeti Akadémia és a Professzorok Batthyány Köre közös nyilatkozatának a szövegét csak a napokban olvastam – és csüggedten vettem tudomásul, hogy ez a több száz jeles művész és tudós mi ellen tiltakozik. És hogy úgy vélekednek a kormányt külföldön is bíráló kollégáikról, akiket én nagyra becsülök – legtöbbjük szóban forgó kiállását becsületbeli ügynek és hazafias tettnek tekintem –, hogy ők a hazájuk ellen uszítanának. Azaz uszítunk – nincs okom rá, hogy ne vegyem magamra, magunkra is –, melyikünk hol, ki milyen formában emel szót nyilvánosan, vagy csak magántársaságban kéri ki magának ezt vagy azt.


Nem szokta véka alá rejteni a véleményét például a barátom, a mi barátunk és Holmi-szerzőtársunk, Parti Nagy Lajos sem, akit az e heti Heti Válasz címlapján is látható humorista minden eddiginél durvábban vett a szájára – azért, mert Parti Nagy is megírt egy mondatot a zsarnokságról. Egyes barátaim szerint nem kéne megtenni a provokátornak azt a szívességet, hogy egyáltalán észrevesszük, mit művelt már megint – lehet, hogy így van, úgyhogy ezt itt abba is hagyom. Talán a legközelebbi hétfőn megbeszéljük még, mint ahogy a fenti kollektív tiltakozó nyilatkozatról is biztosan lesz szó a következő Holmi-értekezleten. (Radnóti Sándor, mint erről friss küldeményéből értesülök, eközben és ennek jegyében írta meg az ÉS-nek Zugügyvéd-állam című cikkét, amelyet az említett nyilatkozatot kiadó három szervezetnek ajánl.)

Mit lehetne tenni?, mind gyakrabban merül föl ez a kérdés – és ez nem a saját hivatásunk közvetlen teendőire vonatkozik, hanem arra, amikor az ember föláll a munkapadja mellől…

Závada Pál

Holmi folyóirat