hirdetés

A kettősség, ami kísér és kísért

2012. március 11. - Turóczi Ildikó

Itt semmi nem evidens, semmi nem nyilvánvaló: van white-man time, és van black-man time, van irdatlan kosz és szegénység, és van igény nemzetközi standardokra, mindenki nagyon keresztény és senki sincs, aki ne hinne az ősök szellemében, az amulettek hatásában... - Turóczi Ildikó befejező Szabadnaplója.

hirdetés

Vasárnap reggel hosszan ébredezem. A „magánszférámon” gondolkodom a hálózsákomban. És az „official meeting”-en. Azon is, hogy miképp lehet alkalmazkodni egy kultúrához, ha nem csupán a megfigyelés a dolgod. Az önkéntes gyógyító szerepem előnyökhöz juttat a megismerés, megtapasztalás izgalmas történéseiben, ugyanakkor a felelősségét is érzem. Ez az a fura kettősség, ami az első nap óta kísért. Itt semmi nem evidens, semmi nem nyilvánvaló: van white-man time, és van black-man time, van irdatlan kosz és szegénység, és van igény nemzetközi standardokra, mindenki nagyon keresztény és senki sincs, aki ne hinne az ősök szellemében, az amulettek hatásában, van király, és van független hegyi királyság, mint állam az államban, egymástól függetlenül, és egymást támogatva. Vannak szokások és szokásrendszerek, és nekem most az a bajom, azaz a dilemmám, hogy hol vagyok én ezekben, hol vannak a saját határaim, meddig engedhetek, és meddig mehetek magam is.

Ma a full-gospel istentiszteletre megyünk, döntjük el. Én kíváncsi vagyok, Patience-nek pedig mindegy. A „templom” egy főút melletti emeletes kőház földszintje. A házat a gyarmatosítók építették, tulajdonjoga nem tisztázott. A föld, amire épült, a királyságé. Az emelet kollégiumként szolgál.

A Nap máris meleget ont, sétálunk. A „templomban” szószék, előtte néhány pad. A bejárati falon két nagy ablak. A nagyon fiatal, huszonvalahány éves Pásztor nagy lendülettel előad, mi osonnánk be, hogy ne zavarjuk az áhítatot, de ezt itt és így nem illik. A Pásztor megáll, széles mosollyal fogad, kezet fog velünk, és kéri, hogy mutassuk be magunkat. Megtörténik (úgy érzem magam, mint egy önismereti csoportban), aztán leülünk egy padra, az első sorban. A felolvasás folytatódik (Biblia-passzusok), nagy hatásszünet követi, a Pásztor magába mélyed, majd a felolvasott rész nagy pátosszal előadott értelmezése következik. A hívek egy része jegyzetel. Ének következik, felállunk, és mozgunk a ritmusára, mondhatom azt is, hogy egy helyben táncolunk. Hangszert nem használnak, a sarokban álló dob most a helyén marad. Az ajtóban álló termetes asszonyság most franciául szólal meg, a köznapi életből hoz példákat az imént elhangzottakra. Egy négy év körüli kislány jön elő a hátsó sorokból, megáll mellettem, hosszan bámul, majd, mint akinek amúgy sincs jobb dolga, lefekszik a terem földjére. Rózsaszín tüllruhácska van rajta, szandálkáját már rég lehúzta. Hüvelykujját szopogatja, lassan elalszik. Újabb passzus következik, a felolvasó személye változik, a felolvasott részt a Pásztor értelmezi. Már Patience is bóbiskol, majd ültében elalszik ő is. Az ajtóbeli asszonyság barátságosan vállon veregeti, felébreszti. Az ébrenléti állapot nem tart túl sokáig. Felolvasás, értelmezés, pátosz és emelkedettség, jegyzetelés, ének, és Patience-nek is fel kell állnia, azaz ébrednie a helyben-tánc ütemére. Az idő lassan telik, néhány kisgyermek sírdogál, ide-oda mászik, a nagyobbak ki-be járnak. Úgy érzem magam, mint a színházban. A vasárnapi mise véget ér, indulnánk haza, de a Pásztor megszólít, tudni szeretné, hogy éreztük magunkat, tetszett-e a full-gospel, aztán ennek a témáján váltunk néhány udvarias mondatot, majd elválunk. 

Full gospel
 

Otthon pihenni szeretnék. Polycarp kopog, és már nyitja is az ajtót: folytathatjuk az Albendazol-programot, mondja, akár indulhatunk is, ha nem vagyok túlságosan fáradt. Remek ötletnek tartom, elindulunk. A megszokott sorrendben haladunk: elöl a férfi, utána baktatok én. Az idő kellemes, eső nem esik, fullasztó meleg sincs. A vályogházak közötti keskeny ösvényeket járjuk, dombnak fel, dombról le. Dús növényzet, magas fű, mangó- és banánfák között haladunk. Betérünk az udvartartásokba, vasárnap délután mindenki otthon van. Ilyenkor nincs munka, a házacskák által körülzárt udvarokon vidám élet folyik. Az Albendazolért nem kell fizetni, a rágótabletta édes, a kisgyermekek szívesen fogadják, ropogtatják. Polycarp boldog, a saját népén segít, ötszáz kameruni frank lenne a rágótabletta darabja, hencegi elégedetten. Jó alkalom ez arra is, hogy beszéljünk cukorbetegségről, fejfájásról, magas vérnyomásról, lumbágóról, és arra is, hogy betekintsek a házakba, életekbe, udvarokba. „Snap me!”- kiáltják a gyermekek, pózolnak, nevetnek, és nagyon kíváncsiak. Az elkészült fotókon derülnek, hozzak majd fényképet is, ha visszajövök, kérik. Megígérem. Egy tágas udvarban tucatnyi gyerek és asszony labdázik, mi is szoktuk itthon, amikor gyermek voltam. A labdát egymásnak dobják, a fogó dolga, hogy elkapja. A játékban részt vesz az udvar apraja-nagyja, a legkisebbek is, az anyjuk hátára csomagolva. Feleségek ők, és a sok gyermek mind testvér, akkor is, ha más és más anyától származnak. Ez itt és most nem számít, és nem fog számítani később sem. Egymásra mindig számíthatnak, ezt tudják, mert ők egy nagy család. Kezdem érteni a fiatal Mary-t, aki a poligámiára esküszik. Ivóra gondolok, akit a gazdag nagybácsi iskoláztat, otthont ad neki, és biztosítja a napi élelmet.

- Hol vannak a férfiak? – kérdem.

- A városba vagy a távoli tanyára mentek dolgozni - hangzik a válasz, a többiek pedig a kocsmában, a sörözőben töltik az idejüket. A férfiak férfitársaságban, az asszonyok egymással és a gyermekeikkel – ez itt a rendje az életnek. Értem azt is, hogy a vadászat férfidolog, ezért tagadták meg tőlem, hogy részt vegyek benne.  

 Albendazol-program

Mamma Schola jut eszembe, a helyi feminista mozgalom lelkes vezetője, aki kitartóan küzd a nők férfiak általi kizsákmányolása ellen. Elvben működik is a dolog, az asszonyok helyeselnek, eljárnak a gyűlésekbe, aztán indulnak haza: hogy elvégezzék a dolgukat. Akárcsak Patience, aki független, modern nő, de nap mint nap cipel, dolgozik, bevásárol, főz, és gondoskodik arról, hogy mindketten, Polycarp és én, időben kapjunk reggelit, ebédet, vacsorát, a saját igényeink szerint.

A házacskákban kosz van és nyomor, kint eleven vidámság és jókedv, játék és nevetés. A kettősség, ami Esuban kísér és kísért. Az interneten olvasott ingyenes amerikai segélytesztekre gondolok, amik itt egyáltalán nem ingyenesek, a gyógyszergyárra, amit a segélyszervezet itt készül felépíteni. A fonra, aki földet adományoz erre a célra, az agyagföldön játszó apróságokra, az asszonyokra és a férfiakra, az olcsó munkaerőre. Aztán elkapom a labdát, játszunk még, majd indulunk tovább. Lassan beesteledik, ideje hazamenni. Polycarp elöl, én utána. Hallgatunk, elfáradtunk, és jólesik a néma séta. Otthon telt ház vár, a házigazdánk, Paul férfitáncát nézi az összegyűlt rokonság. A férfitánc beavatást jelent a férfiközösségbe. Minden évben egy hónapig táncolják vasárnaponként a beavatásra kész férfiak. A feltétele ennek, hogy a beavatandónak legyen felesége, legalább egy gyermeke, és tegyen valamit a közösségért, amelyből származott. Mr. Paul mindháromnak eleget tett. Felépített házában helye van az önkénteseknek, és három tehetséges, szegény sorsú rokongyermeknek. Remélem, hogy egyszer majd sor kerül Polycarpra is.

Turóczi Ildikó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.