hirdetés

A megszokás doktora

2011. november 1. - Pályi Márk

Boldogtalan lettem attól, hogy elkezdtem netnaplót írni, s így most már egyre inkább kockán forog az is, történik-e velem valami érdemi ezen a héten, amit megoszthatok. Gondolom, a Litera elmúlt közel évtizede során még nem volt olyan, aki a netnaplóba rokkant bele. - Pályi Márk netnaplója.
hirdetés

Az edzőtábor második napja. Üres lapok fölött írok most, kész lettem a korrektúrával. Az elmúlt hetekben egyébként is ilyen utómunkákkal foglalkoztam: névmutatót készítettem a hamarosan megjelenő Michnik-kötethez, amibe fordítottam sokat,  meg az Ex Symposion a nyomdából a napokban kijövő, Át-tér című új számát korrektúráztam, valamint az egyik jövő évi szám szinopszisát készítettük el Szegő Janival. Előtte az egyik budapesti egyetem pályázati zárótanulmányát „lektoráltam” nyelvileg.

De nem is edzőtábor, mint először hittem, a tegnapi jegyzetem befejezése után, legalábbis átbillent a mérleg, ha edz is, inkább kinyuvaszt. Ilyenkor már ki szoktam lépni. Gyerek- és kamaszkoromban is a túl megerőltetőből, de azóta is, azt hiszem, ámbár csak akkor, ha megvan a realitása annak, ami akkor következik, ha kilépek, és ha föl tudom fogni a reális hátrányait annak, ha benne maradok. Most nem tudom. A kockázat kizárólag érzelmi, és a szemem előtt ott áll ennek a hétnek a vége, amikor ezen túlleszek – bár most már azt se látom, mi jön azután.

Valahogy így voltam a gimnáziummal is. Ami persze jóval korábban kezdődött. Ezért a kettő kérdés: miért traumatizált ennyire teljeskörűen, hogy tegnap belevágtam a netnapló-írásba? És: miért ír valaki netnaplót, aki amúgy nem ír? Miért érdekes az olvasónak, és miért gondolja úgy, hogy mondandója volna? Mert azért ezt hittem, ezért vállaltam el. De most már félek. Az utcán is jobban fázom. Bár ott viszont azóta kevésbé félek.

Kornis megjelenés előtt álló könyvének vége felé, a Dunasirató keletkezését taglalva, így szól: „Hát, akkor most úgy teszek, mintha az utolsó tíz évet én is írói munkával töltöttem volna, mint az Esterházy, de már abból kikapcsolódni vágyom, úgyhogy írok egy szép kis beszédet arról – annyit nyaggattak érte, ne okozzak már csalódást –, hogy mi jut eszembe a Dunáról.” Kicsiben, elég behelyettesíteni az Esterházyt a Gerőccsel, és máris kiviláglik a helyzetem. (Amúgy, megjelent az interjúja, amiről a múlt heti naplójában mesélt.)

Annyi eltéréssel, hogy én azt sem érzem, érdemes lenne összevetnem magam (például) vele mint pályatárssal. A magam részéről négytől huszonegy éves koromig írtam életvitelszerűen, igen, életvitelszerűen tartózkodtam azon a mezsgyén, ahonnan most már bevisz a bennem lakozó nyolcadik kerületi rendőr, egy ilyen kis tréfli kísérletért is, mint ez. Boldogtalan lettem attól, hogy elkezdtem netnaplót írni, s így most már egyre inkább kockán forog az is, történik-e velem valami érdemi ezen a héten, amit megoszthatok. Gondolom, a Litera elmúlt közel évtizede során még nem volt olyan, aki a netnaplóba rokkant bele.

Az is meglepő, Kornisnak miért éppen vasárnap jutott eszébe, legalább fél év óta először, újra megjegyeznie: az a legfontosabb, hogy írjak. Mindegy, mit, s nem az én dolgom, hogy magamat megítéljem. Mondtam neki, egy hétig most mindenképp fogok. Kiszagolja, ha van közös témánk. Ha nincs, akkor nem szagol ki semmit.

Persze értem, miért félek. Az írás – az apám megdöntése. Ami elviselhetetlen rémülettel jár. Nekem ez lett az alapkondícióm, miután semmi más iránt nem vágyódtam olyan lázasan, mint írógépelni, később írni. Egyensúlyt csak akkor nyertem. És azt hittem, ehhez akarok visszatalálni. Most már érzem: nem. Rémület árán semmihez.

Bereményi Géza pontosan ezt a rémet ábrázolja ebben a dalban, amiről így azt is mondhatnám, a kedvenc dalom – noha nem az ízlésem vagy a szimpátiám, hanem ez a belső borzadály köt hozzá:



Terápia persze ez nekem. Az olvasó pedig egy ember íráskészségének lehetetlenségét követheti nyomon. Legalábbis ami a saját magamról szóló írást illeti, a konkrétan személyeset, a napló márpedig valami ilyesmi volna.

Egy évtized távolából újra fölrémlik előttem, mennyire idealizáltam az alkotást – és azon keresztül, bújtatva és kényszerűen – az apámat. Ezért is tanulságos számomra Kemény Lili példája, aki mindezt elhatározásból és formába öntve teszi. A problémáim voltaképp soha nem abból fakadtak, ami volt bennem, hanem hogy jellemzően nem vállaltam föl azt, ami volt – eszembe se jutott, hogy megtehetném, fogalmaim sem voltak rá. Ha voltak idők, hogy ezt nyelvileg jobban tudtam leplezni, akkor könnyebben ment.

Még péntek este benéztünk a PIM-be, Lili apja ötvenedik születésnapjának ünneplésére. Szerencsére jó későn értünk oda, gyakorlatilag már senki sem volt ott. A lépcsőn lefelé jövő társaságnak azt mondtam, mi úgyis csak helyszínelni jöttünk. A hulla ott van az utolsó szobában – felelte az egyikük, én pedig arra gondoltam: hát neki mit jelent az irodalom? Egy ötvenéves író születésnapi ünnepsége nincs akkora bűntény, mint egy gyilkosság? És az utolsó szobában valóban nem egy hulla volt, hanem Lili a kamerával, és ezt vette föl rólunk, helyszínelőkről:



Alighanem most találkoztam először Kemény István-verssel, de elég jó pottyant az ölembe. Bár az ötödik és a hatodik sorral nem voltam annyira megelégedve, mint a többivel, eredetileg ezért passzoltam át Zsuzsinak, de aztán rájöttünk, hogy ezzel a szereposztással érdemes is különválasztani a doktort és az eltűnteket. Most ő persze csak beugrott, érdemes megnézni azt is, amikor teljes szín- és lelkivilágában pompázik:



Második nap elfelejtjük, hogy táborban vagyunk, és úgy teszünk, mintha mindig itt lettünk volna. Nagyon hamar megszokjuk egymást, és eszünkbe se jut kibontakozni. Az egzisztenciális horizont pedig leszűkül, és el se tudjuk képzelni, mi jön holnap, vagyis hogy egyáltalán jön még. Csak megszokásból gondoljuk.


Pályi Márk

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.