Néhány hete Csíkszeredán felolvastam egy versem, amelyben a már emlegetett dédnagyanyámnak állítottam emléket. A szöveg kenyérsütéssel, a kenyértészta meggyúrásával indul. A közönségnek tetszett a vers, és komoly beszélgetésbe bonyolódtunk, majd ejtettünk pár szót a kenyérről is. Akkor azt ígértem, mozgalmat fogok alapítani, mely az otthoni kenyérsütés elterjesztését tűzi zászlajára. Némiképp ennek a mozgalmi törekvésnek fogom alárendelni ezt a mai, az utolsó netnaplót.

Kenyeres családban nőttem fel, soha nem telt el nap anélkül, hogy ne ettem volna kenyeret. Az iskolai menzán a kedvenc menüm a bableves volt, mert bármennyit lehetett szedni, és korlátlan hozzáférést biztosítottak a kenyeres kosárhoz, ilyenkor megettem öt-hat tányér levest hat-nyolc, gigantikus méretű csumával, serclivel, dumóval, vagy hogyan is szokták nevezni a kenyér sarkát. Óriási szerencse, hogy a legtöbb ember a sima szeletet kedveli, így mindig bőven jutott a sarkából, ami már majdnem nettó kenyérhéj. Ugyanis szerintem a héj a kenyér legfinomabb része. Emlékszem, óvodásként megdöbbenve néztem, ahogy az egyik kislány körberágja a kenyeret, és ott csúfoskodik árván a héj a tányéron. Egész egyszerűen nem tudtam mit kezdeni ilyen mértékű pazarlás láttán, valószínűleg meg is húztam a haját az udvaron, amikor nem figyeltek az óvónők. De térjünk vissza az iskolai menzára! A köpenyem zsebét ebéd után mindig megtömtem még néhány serclivel, azt majszolgattam az órák alatt, hogy kibírjam valahogy uzsonnáig. Otthon is akadt partnerem a kenyerezésre: apámmal kedvenc vacsoránk egyike volt a szalmakrumpli kenyérrel. Ő egyébként még elvakultabb kenyérrajongó: amikor a milánói makarónihoz szelt egy nagy karéjjal, akkor azért én is rosszallóan kezdtem csóválni a fejem.

Feleségemmel sokáig vadásztuk a finomabb változatokat, legtöbbször a pur-purnál kötöttünk ki, szorgosan pirítottuk a különféle magvas, rozsos, fekete és barna kenyereket. Persze ismertük a fő szemfényvesztést, hogy tudniillik a legtöbb barnaként eladott kenyér kamu, a fehér lisztbe melaszt kevernek, hogy legyen egy kis színe, kenyérszolárium az egész, semmi más. És sajnos az igazán jó, minőségi lisztből készültek elképesztően drágák. És akkor, két évvel ezelőtt kipattant az isteni szikra: mi lenne, ha mi magunk sütnénk a kenyeret? Nem ám kenyérdagasztó-sütő gépben, hanem tepsiben, a gáztűzhely sütőjében? Megvesszük szépen a lisztet, az előző sütésből megmarad a kovász, és mivel mindketten héj-rajongók vagyunk, jó lapos kenyereket (tulajdonképpen régi értelemben vett lángosokat) sütünk. Már az első, a próbasütés után tudtuk, hogy soha többé nem veszünk bolti kenyeret. Azóta pedig feleségem tökélyre fejlesztette a kenyérkészítést: a lisztet frissen őröltetjük egy bioboltban, vagyis megvesszük a rozs és tönkölymagot, amit ott, helyben beleöntenek egy kis famalomba, ami tíz perc alatt megőrli nekünk, és már vihetjük is haza a friss és forró lisztet. Lenmag, zabpehely és mindenféle fűszerek kerülnek bele, aztán jön a dagasztás. Másnapra megkel a tészta, megformázzuk a kis lepényeket, és háromnegyed óra alatt meg is sülnek, közben kétszer lekenjük őket vízzel, hogy szépen piruljanak. Olyan elképesztő a különbség, hogy hitem szerint aki csak egyszer kipróbálja a saját, házi kenyerét, soha többé nem fog a boltban venni. Nem ugyanaz a műfaj a kettő. S nemcsak finomabb: a dagasztás alatt belekerül a gondoskodás, a szeretet energiája is, és mindig az előző adag maradéka az új adag kovásza, így mindegyik kenyérből átkerül egy kevés a következőbe. Akár egyik nap a másikba, egyik élet a következőbe, egyik netnapló a másikba - ahogyan minden egymásra épül ezen a földön.

Köszönöm, hogy egy héten át én írhattam a Litera naplóját, és köszönöm a figyelmet azoknak, akik olvasták!

Király Levente