(hétfő)

Rég írtam kézzel. Itt fent a hegyen, az általam önkényesen elfoglalt, elhagyott faházban nincs villany, így ha akarnék se tudnék klaviatúrán írni. (Csak most, késő este, ahogy bepötyögöm mindezt a gépbe, csak most látszik, milyen nevetséges ez a nyitómondat). A házat feltörve találtam még a télen, rendet tettem, és olykor feljövök pipázni és bambulni.
Rég jártam itt. A füzetemből, amibe csak itt írok, látom, hogy több mint egy hónapja már. Ebben a füzetben például ilyen mondatok vannak: „Növekvő félelemmel és szánalommal figyelem apámon mindannak beteljesülését, ami rám is vár, ha nem számolom fel magamban az egészet.” Vagy: „Ha befűtenék, az ősz mélyére taszítanám magam.” És végül: „Végső soron mindegy, mit gondolok, mert nem tartja össze semmi ezeket a gondolatokat.” És tényleg az utolsó: „Ellopták az ásót és a gyertyákat.”

Amikor megérkezett a naplóírásra való megtisztelő felkérés, belenéztem az első netnaplómba, amit még 2004 júniusában írtam. Hét és fél éve már, atyaisten. Nem ismertem rá arra a valakire, aki akkor ott jópofáskodott, komolykodott és hatást vadászott. Illetve dehogynem. Nagyon is jól ismerem én azt a figurát. Jókat nevettem, miközben olvastam. Jókat nevettem
kínomban.

Hét és fél év alatt sikerült egy hegyvonulattal beljebb kerülnöm a Dunától. Bár abban a régi naplóban van olyan bejegyzés, ami a mostani házunktól alig egy-kétszáz méterre íródott. Hét és fél alatt egy hegyvonulat. Nagyjából a meztelencsiga tempója. Közben mások, az élelmesebbje ugyebár, úgymond karriert csinált. Megint mások meghaltak vagy pinceborozókban vegetálnak. És csak a viszonylag szűk ismeretségi körömből merítettem. Én vajon hová pozícionálom magam ezen a skálán. Két kötet egy jó nevű kiadónál, egy harmadik németül. Néhány díj. Elismerő és megsemmisítő kritikák. Család, gyerek, és egy hosszú lejáratú devizahitel. Rosszul fizetett állás egy hajléktalanszállón. Közben meg, ahogy itt ülök az ablak előtt a hegyi házban, az egész mintha nem is lenne. Lent a Csömöle-völgyben még fagypont körüli hideg volt, idefent erős napsütés, tiszta ég. Öt szarvas álldogált itt a ház előtt, amikor ideértem.

Újra és újra meglepődöm azon, hogy amikor itt vagyok, szinte még a nevemet is elfelejtem. Mintha átlépnék egy ismeretlen életbe, ami mégis régtől fogva ismerősnek tűnik. Ebben az életben nincs se költő, se szociális munkás, se apa. Prehumán állapot. Közelebb a fákhoz, a felhőkhöz, az állatokhoz és a kövekhez, mint bármi máshoz, ami emberi. Csak leülök a szúette hokedlire és nézem a szemközti Gál-hegy erdő borította gerincét. Lódarázs repül az üvegnek, pele kotorászik a palatetőn. Ez a folyton nyüzsgő, lebomló és átalakuló mozdulatlanság néha elviselhetetlen súllyal nehezedik rám. Évek óta próbálom kifürkészni a helybelieken, hogy rájuk miként hat ez az elképesztő mechanizmus, amit ők gyakorta „szép táj”-nak neveznek. Ismerősökön látom, hogy tulajdonképpen nem tudják, hol vannak. Kell a jó levegő a gyereknek, és ezzel nagyjából el van intézve. Távol tartják maguktól azt, ami körülveszi őket. Amit meg is értek, mert ami itt van, az egyáltalán nem barátságos vagy hívogató, miközben azt sem mondhatnám, hogy az ellenkezője igaz lenne. Ami itt van, az nem kategorizálható. Van benne valami, ami gyengébb pillanataiban egyszerűen letaglózza az embert.

Vagy talán mégis az a pontos, amit Lőrinc fiam mondott a nyáron egy hegyi sétánk alkalmával: Mintha egy harang belsejében lennénk. A tisztesség kedvéért azért hozzá kell tennem, hogy pár percre rá árnyalt kicsit a tájköltészetén: Mintha inkább egy nyúl fülében lennénk. Ez az. Helyben vagyunk. Innen, a nyúl füléből kezdjük a hetet.

Győrffy Ákos