Délutánra vasalás szag terjengett a kastély teraszán, a gőzölgő vasaló alatt gőzölgő ruha gyerekkoromból ismerős szaga. A falból áradt, a kastély sárga falából, a tenyerem alatt melegen sugárzott a vakolat, meztelen talpamat égette a kő, a társalgó nyitott ajtaján keresztül, mint kis izzadságpatakok szivárogtak elő a soros felolvasás hangjai. Erdős Virág abúzus sújtotta gyermek énjének sikoltását az írásai után ki tudja miért, teljesen másnak képzelt Szvoren Edina, és Halász Margit felolvasásai váltották. Halász Margit naiv művészt idéző optimizmusa amúgy nem idegen tőlem, elszállt pillanataimban én is fel-felröppenek a bizakodás Halász Margit-i fokára. Persze, hogy nem minden rossz a világon, csak majdnem minden, ahogy Woody mondja, és persze, hogy vannak szép dolgok is, például ilyen, Halász Margit szerint, gépre szállni és meghallgatni Glasgow-ban egy istentiszteletet. Mintha csak magamat hallanám hirtelen jött eufóriámban, a legmélyebb letargiákból menetrendszerű kivergődéseim során – bár, én inkább egy Clash- koncertre időutaznék 1978-ba. És ezt a legnagyobb tisztelettel mondom - épp azért, vagy annak ellenére, hogy a „Paint it black” volt az a Rolling Stones szám, amin keresztül ismerkedni kezdtem az angol nyelvtannal.
Szvoren Edinával is ellenkeznék egy picit: miért ne lehetne, ha nem is mindig, de kedvére való mennyiségben gyilkosságokról írni, ha inspirálónak találja az erőszakos halálban rejlő történetformáló erőt? Shakespeare sem volt rest vállalni ennek ódiumát – hogy kapásból mégse’ a nagy sikerű krimiírókat, Chandlert, Agathe Christie-t, vagy Simenont soroljam.

Ami a napból majdnem kimaradt, de mégsem, a női poétika, a feminista megközelítés, Zsadányi Edit sorozatának célkeresztjében, s a strand füvén Czapáry Veronika tolmácsolásában, aki íróként, többek közt, maga is a „női beszédmód” kutatója. Ennek fényében világosodott meg, hogy nem délibáb volt, habár déli verőben láttam azt, ami élet lehetett néhány percig, de gyorsan történetté mállott –  úgyhogy legalább elmesélem, hogy hol nő helye a nő szerint, aki magát a férfi szemével látja. Hol máshol, mint férfi szívében, vagy épp fölötte: anya gyermekével, szent ikon, mintha isten kamera obskurája égette volna a férfi mellkasára  – nem ismerem a tetoválási technikákat. A strandbüfé előtt vonultak el, élen az apa a csecsemő fiúcska babakocsiját néhány lépéssel mögötte toló anyával, s végül a sort záró két nagyobbacska, az ikonról lefelejtett kislánnyal.
Az alkotóház (egyik) férfibeszédmód szerinti interpretációjában a tetkón szereplő személyek egy traumatikus szülés-születéstörténet szereplőiként érdemelték ki az örök láthatást…., – ez is egy nézőpont.
Az éjszakák itt hosszúak, hajnalba nyúlóak, olykor egyenest a napfelkeltébe, a nappalokat az étkezések és az előadások szekvenciái szabdalják – „ nem fekszem le, nem keltem fel, nem alszom nem ébredek”*. Délelőtt az emeleti teraszon kávézunk a műfordító szeminárium szomszédságában. Lengyelek-magyarok fordítanak egymás irodalmából egymás nyelvét nem beszélve – beszélve viszont korunk eszperantóját, az angolt. Proszę és dziękuję bardzo, jut eszembe első szerelmeim egyike, a wroclawi Grzegorz 1978-ból. Vele is szívesen összefutnék az „ élet igenis habos torta”-projekt keretében.

Ha mindent nem is lehet, sok mindent azonban mégis, például éjszaka fürdeni a Balatonban – és itt vissza is térnék egy pillanatra a csillagos éghez, mielőtt a hullócsillagnézésről megfeledkeznék. Augusztusban Szigligeten, tapasztalat!, kívánni leginkább a sötét habok közt meztelenül lebegve érdemes. Tavaly ilyenkor szúnyogfelhőben ugrottunk fejest a szúnyogfelhő elől, idén csupán csak muslicák szórványos csapatait hesegetjük magunk körül: úgy látszik hetedíziglen kitart a múlt évi szúnyogirtás. Kerülgetem itt a forró kását – ebben a hónapban biztosan egy télre elengedő napenergiát lehetett volna gyűjteni errefelé, de nem is erről beszélnék, hanem a György Péter és Menyhért Anna közötti késő esti eszmecseréről, ami után adta magát az éjszakai csobbanás. Lehűteni a kedélyeket. Míg az ötvenes évek holokausztfelfogásában többek közt Ulrike Meinhofék, azaz a RAF radikalizmusa hozott változást Németországban, a kelet -európai diktatúra kezében hatékony eszközként lett újrahasznosítva a trauma. A szocializmus legvidámabb barakkjára is új fény vetült Menyhért Anna (Elmondani az elmondhatatlant) és György Péter (Apám helyett)  könyvének „tanulságai” felől nézve: anno, apáink-anyáink nemzedéke, jómagunk valóban derűsen élték, éltük meg azt, hogy nem voltak, voltunk túlterhelve a traumafeldolgozás feladatával. A traumafeldolgozás nehézségeit példaértékűen demonstrálandó, Szóalkotó Deák Botond György Péter szavába vágva interpellált, az ülést ezzel be is rekesztve, míg Jónás Tamás hangköltészeti performansszal hajtott főt a traumafeldolgozás elviselhetetlen könnyűségének ténye előtt. A paták, a paták, a pszihopaták....**!

Kis magyar szocio, avagy: az irodalmi tábor mint terápia.

György Péter ( Freud) szerint a férfiak egyes visszatérő álmai a kasztrációtól, míg a nőké a fejvesztéstől való félelemre utalnak. Tény, hogy 1956. november 27-én, épp a születésnapomon egy Kertész Imre nevű budapesti lakos ( az író névrokona) György Péter apjával találkozni a Kertész utcába tankkal érkezett, és tény az is, hogy anyámnak anno, laktanyaparancsnokunk egy tankot ajánlott fel november negyedikén, a vajúdás megindulásakor, amit anyám talpra esetten visszautasított. Jómagam, in uterus, a három héttel későbbi világrajövetel mellett döntöttem.

Ha reggel fej nélkül ébrednék, írják ezt is Freud, és még véletlenül se György Péter számlájára.

(Másnap, Csukás István szellemét megidézve, a sárkányfűárus hangján, vagy Süsüén:)

    Mamá' máma van má?!


A kérdés nem költői – aki járt már írótáborban, az tudja miről beszélek. Hajnali négykor, míg lentről tompán feldübörögtek a társalgó zajai, elgyötört szobatársam könyörgő hangjának engedve inkább, mint az álmosságnak, végre ágyba zuhantam. Négy óra fárasztó alvás után kidobott az ágy, s az őspark reggeli fényei, a hihetetlen hűvösség, ami a fák közé lépve fogadott, életre keltették tetszhalott lényemet. Végre egyedül, csak én és a szellőcske, a gyöngéden meztelen bokám köré tekeredő, ahogy bandukolunk félálomban a kis tó felé, a parkot határoló patakig. A tisztásra érve álomszerű kép fogadott, rám zuhant a szemközti hegy, rajta a várral, akár a káprázat, a fényben tündöklő. „Ó kastélyok, ó nyarak, mely lélekben nincs salak?”*** Mi ez a mámor, ami arra késztet, hogy ledobjam ruhámat és meztelenül hódoljak a természet előtt? Ősi ösztön, az illatok és egyéb ingerek, apró bogarak surrogása, a talpamat csiklandozó füvecskék, miegymás. Harmatos fűben lépkedek, ez is milyen, mezítláb a parkban! Hétféle fű, vagy inkább hetvenhét a kis kígyó marása ellen, ha rátaposnék véletlenül, ha nem legenda az, hogy itt lapul – a színház csináló Sebő Feri látni vélte csatangolásai közepette az első éjjelen. Lady Chatterly -nek képzelem magam, bár a kis kertészlak a felfelé nyomuló nap sugarainak fényében csak szerszámos kamra – de sebaj! Visszatérve a kastély udvarára turista csoportba futok – jól időzítettem ezzel a pucérság projekttel, bár az arborétumba látogatóknak lehettem volna én a Helkájuk, a Balaton tündére, aki eltévedt, ifjúsága nyomvonalait járva. Az öregek mesélik, hogy a hatvanas években még a kastélypark széléig ért a Balaton, az írók csak leballagtak egy csobbanásra reggeli előtt vagy után. Ma már embert kívánó a félórányi séta a tűző napon, habár az út a strandig jegenyesorral szegélyes. És igen, köszönöm, a fejem még mindig itt van a helyén, i am, i was, i am to come i was...




*     Müller Péter Sziámi
**   Müller Péter Sziámi
*** Dixi, Gémes János dala Müller Péter Sziámi Ex- kódex című filjében

Bárdos Deák Ágnes