hirdetés

A peremgyerek

2011. december 19. - Penna Írósuli

Az idei karácsonyi naplót a Penna Írósuli ifjú tollforgatói írják - az Abody Rita vezette kis társaság nem hivatalos iskola, inkább amolyan szellemi formáció, amely azért született 2009 tavaszán, hogy 10-15 éves kamaszoknak nyújtson lehetőséget a kreatív írás gyakorlására, az írás örömének felfedezésére.  - Az első naplót olvashatják hétfőről a 16 éves Pataki Tamara tollából.


hirdetés

Nem bántam meg, hogy tizenhat évesen, kétévnyi, meglehetősen gyatra némettudással is bevállaltam ezt az évet Halléban. Ez életem eddigi legnagyobb kalandja. Még nyáron, legyőzhetetlenségem teljes tudatában vágtam bele, kijöttem egy évre Németországba, egyrészt, hogy tanuljam a nyelvet, másrészt, hogy világot lássak. És az idő telik. Ez a karácsony szinte észrevétlenül jött el, noha általában már augusztustól számolom a heteket, mennyi van még a téli szünetig. Itt meg szinte észre sem vettem, és már el is jött az advent.
    Ja igen, hogy ki vagyok én: ebben az évben jelent meg első könyvem, egy első világháborús regény, maga után rángatva a nyilvánosság elengedhetetlen kellékeit: bemutató, interjúk, fényképek, újságok, rádió. A legszebb érzés, amikor bementem egy Alexandra könyvesboltba, Budapesten, Pécsett, Győrben vagy Kecskeméten, és ott vigyorgott vissza rám a polcról a borító: Pataki Tamara: Ember a sötétben. Ilyen boldog még sosem voltam. Gyönyörű nyár volt, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy akkor ezt most überelni kell, különben semmi más az egész, csak az a bizonyos tizenöt perc hírnév... És ezzel meg is jelentek a kételyek: képes leszek-e rá újból, tudok-e jobbat írni, mennyi van még bennem?! Második könyvet írni sokkal nehezebb, mint elsőt. Azt magamnak írtam, egyáltalán nem érdekelt, mit szólnak hozzá, mit gondol a kedves olvasó? Ugyanis nem hittem, hogy valaha is a kezébe veheti. De mégis megtörtént. Ezeken évődök, de minthogy úgysem tudom megállni, hogy írjak, most karácsony előtt elkészült a második könyvem – jaj, mama – és még most sem vagyok tizenhét éves...
 Pénteken szerencsém volt, a matek tanárnőnk megbetegedett (nem vagyok rosszindulatú, azt mondtam, nekem volt szerencsém, nem neki), tehát két órával később mehettem iskolába. Derék német szokás, hogy az órákat tömbösítve tartják, kettesével, ami ilyenkor persze jó, de mikor hétfő reggel nem egy, hanem rögtön két filozófiaórához van szerencsém, akkor... Az elv persze szép, hogy én filozófiát tanuljak németül, problémát csakis az okoz, hogy egyelőre még saját, németül beszélő osztálytársaimat is nehezen tudom értelmezni, nemhogy Kantot.... És fáj, hogy hiába vagyok itt már egy negyedéve, valahogy még mindig nem sikerült közös nevezőre jutnom az évfolyamtársaimmal. Nem gúnyolódnak, nem utálkoznak, nem súgnak össze a hátam mögött, egyszerűen csak nem vesznek tudomást rólam. Nem vagyok az a fajta, aki azonnal beleveti magát a társaságba, s nem bírja elviselni, ha valaki nem rá figyel, de én is ember vagyok, bizonyos kommunikációs igényeim nekem is vannak. Néha odamegyek hozzájuk és beszélgetünk, persze csak felszínes dolgokról, aztán a társalgás elakad, és ilyenkor általában jön egy másik, aki az én előző majdnem-beszélgetőpartnerem nagy barátja, és kész. A perifériára szorulva nézem őket, nem értem, amit egymás közt hadarnak. Peremgyerek lettem. Valahol az ő világuk szélén.
De vissza a péntekhez: földrajzon Julie-val, egy dán cserelánnyal vagyok egy csoportban, akivel viszont nagyon jól kijövünk. Jelenleg ő az egyetlen barátnőm. Péntek délután átjött hozzánk, mert megbeszéltük, hogy este közösen megnézzük Bad Rothenfeldében a karácsonyi vásárt. Karaokézni támadt kedvünk, és Julie-nak is olyan jó hangja van, mint nekem, vagyis a legnagyobb jóindulattal sem üti meg a macskavinnyogás színvonalát, úgyhogy fantasztikus párost alkottunk. Aztán vásárba mentünk.
    A németek szeretnek ünnepelni. Nekik egészen mindegy, hogy mit, fő a sültkolbász, sör, télvíz idején a forralt bor, meg egy puncs-féleség az én megrögzött antialkoholista fejemnek, csak vigyázni kell vele, mert könnyen leégeti az ember nyelvét. Az ilyen karácsonyi vásárokon leginkább enni meg inni lehet, valamint olyan dolgokat vásárolni, amikre az embernek semmi szüksége, de amint meglátja, rádöbben, hogy éppen ez hiányzott az életéből. Ez alkalommal számomra abszolút befutó volt a fából készült Pinocchiók garmadája, meg a művészien kifaragott, működő ajtóval-ablakkal ellátott, alpesi házakra emlékeztető luxusmadárházak. Az árak 900 eurónál kezdődtek. Hát akinek van annyi pénze, csak parancsoljon... De ennél a standnál igazi öröm is ért: az árusító fiatalembernek olyan különleges orra volt, amilyet még életemben nem láttam, tehát rögtön eldőlt, hogy helyet kap következő regényemben. Eközben rézfúvósok játszottak karácsonyi dalokat, s a színpad előtt egy nagyobb társaság gyűlt össze, akik elég érdekes módon emelgették a talpukat: mint akik a „Csendes éj” – re kánkánoznak. Vagy csak azt hiszik, hogy beleléptek valamibe.
    Sokáig maradtunk a vásárban, ajándékot is kaptam magamtól, egy aranyos kis kulcstartóórát. A végén már egész karácsonyi hangulatom lett, nem szeretem az ilyet, mert mikor hazaérek, rádöbbenek, hogy még egy teljes hét hátravan az ünnepig. És hét hosszú nap – tizenhat évesen – az örökkévalóság...

Pataki Tamara

Pataki TamaránakEmber a sötétben címmel 2011-ben jelent meg regénye az Alexandránál.

Az Abody Rita vezette Penna Írósuli nem hivatalos iskola, inkább amolyan szellemi formáció, amely azért született 2009 tavaszán, hogy 10-15 éves kamaszoknak nyújtson lehetőséget a kreatív írás gyakorlására, az írás örömének felfedezésére. Ma már felnőtt hallgatói is vannak, és Penna Alternatív Irodalmi Stúdió néven működik abban a reményben, hogy az alternatív színházakhoz hasonlóan, a professzionális művészeti törekvések mellett nem professzionális íróknak nyújthat lehetőséget igazi irodalmi értékek létrehozására.


Penna Írósuli

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
jomtov jomtov 2011-12-20 19:16

ez eszméletlenül jó! egy ilyen írósuli is - eszembe sem jutott volna, hogy van, aki rájön: a kamasz-író lehet a legjobb író... sokkal evidensebb még ugyanis bennük a fikció és a valóság átjárhatósága, az énközlés univerzalitása. ebből a jegyzetből is érezni, hogy bejött! gratulálok!