Ha elkezdek írni, megint elkezd érdekelni a világ, és ez valahol elég borzasztó. Nem lehet visszatakarózni, inkább addig ér a takaró, ameddig nyújtózhatnék. Ilyen retrospektív netnaplással olyan mondatokat lehetetlenítek el, ahol még délelőtt nekiállok valaminek, például fordítani (magyarról angol, vers) és aztán eltelik sok eseménydús idő, és megemlítem a szerzőnek, min dolgozom épp, mire megint történik egy csomó minden, és akkor visszaír, hogy azt nem is kellett volna, pedig ha real time naplót írnék, ahol jelen idő, E/1, máris szépen helyre kerül minden, talán akkor még kellett is volna az a versfordítás, noha innen nézve már passzé. Nem mintha így nem menne, naplóim, csak valami pillanatnyi sürgősség olvad el a visszapillantásban.

 

Történik még, hogy aggódom egy másik vers, DHL (nem csomagküldő!) magyarra fordítása miatt, kiderül, már létezik ilyen, kiadatlan, sőt épp az a költő barátom küldi is saját korábbi fordítását, akinek lelkendezve címzem e-mailben, nézd, De ordas a burzsoá mind! Jól rámomlik, ami kártyavárakat tákolok. A történet végét nem látom, talán a hét végén találkozunk, megbeszéljük, hogy mitévő vagyok ilyenkor, ha az élet ilyen, egy nagy lájfizlájf.

 

A tegnapi napló képillusztrációi például aligha jöhettek volna létre édesapám közreműködése nélkül. Mármint úgy értve, ha nem jön át fotózni, be sem kapcsoltam volna rég üzemképtelen Canon típusú gépemet, mely a szokott „csipcsirip” és hibajelzés (E18, mint valami ételadalék) helyett újfent virgoncul zümmög, tünetmentes és köszöni, remek egészségnek örvend. Hurrá! Azért se fogok fotózni, most már babonából. Mert azóta visszatérő motívummá revizitáltatott a Technika Ördöge, naplóim kebelbarátja, ha így megy tovább még puszipajtása lesz, ezúttal egy itthon gyengélkedő kompjutert térített meg kézrátétellel, médiuma Z igaz messiásként váltig tagadott, úgymond nem volt ennek semmi baja. Nem értjük, naplóim fejüket csóválják, minek mesterséges intelligencia, amikor technikai csodák borzolják a kedd délelőttöket, legalábbis spontán gyógyulások. Sajnos, ha nincs már több lerobbant kütyüm, kénytelen leszek igaziból szimulálni.

 

Z valahogy nem kap elég fényt, mindent beárnyékolok, a naplóimnak narrátor, pedig Z egy Zoli nevű srác, aki a kedvesem öccse, és nem nagyon ismerem, de igazán rendes (állítólag mindenkire előszeretettel mondok ilyeneket) hogy átjön számítógépet szerelni, valóban ma sem beszélgettünk túl sokat, viszont tett csodát, lásd fent, és megszemlélte még a könyvrengeteg ismeretlen holdjait, aztán örömünkre felfedezte, mikor már indultunk volna pedig, hogy ott az a sok bakelit lemez, és megnézegette azokat is és örült és örültünk, noha fél lábunk már az ajtókeret felé eped, épp tegnap keresgéltem azt a kabarélemezt, akkor került elő a táska, hát tényleg nem tudunk belehallgatni, mert nincs a lemezjátszón filc. Illetve gumikorong, az sincs, szóval még épp hogy összemosolygunk a fekete lemezek fölött.

 

Közben Marcus Aurelius dülleszti hatalmas szemeit egy mai hírtudósításban, mert megtalálták méteres fejét, térdből tört bakancsos lábszárát, márvány, igazán megkönnyebbülök, mintha saját családi ereklye bukkanna a török földrengés utáni katakombák mélyéről fel, egy török fürdő valamelyik sztoikus alkóvjából. A Richard Harris alakította császárról szóló híradást mintha részben a Gladiátor című szélesvásznú történlmifilm kommentárjaként pozícionálták volna a BBC munkatársai, de azért Carnuntum [http://en.wikipedia.org/wiki/Carnuntum] megfog egy pillanatra, a jó császárt és halhatatlan filoszt itt, Pannoniában érte a végzet, a római települést pedig a magyarok rombolták le végül. Minket a világháló, mint birodalmakat a Borostyán Út. A zivataros ókori háborúk után pár röpke századdal a Monarchia békebeli városfejlesztő építészei a Duna mentén Budapest felé is elvitték egy cukormázas meditáció, a cukrászépítészet pacifikáló üzenetét. Ha már ma pont érdekel a világ, el is indulunk bátran a városba.

 

A városról annyit, de annyit, hogy abban turistáskodni a legjobb, kezdjük rögtön a cuklerájjal, több okból is, legelőbb a fagylalt. Ez kinek milyen: nekem rumosdió-meggy, neki bodza-csoki, Z pedig mintha citrom-sztracsi, úgy rémlik, utóbbira talán nem figyeltem annyira. (Talán császárkörte?) A Várfok utca galériái felé lépcsőzünk, amikor feltűnik az Ostrom utcánál álló sarokház egymás melletti ajtóin az 1 és 6 de mintha félreértésből, adminisztratív tévedésből volnának ott, hogy külön számozott ajtó egyazon sarkon, talán odabent demarkációs vonal osztja ketté a postaládákat, milyen jól jöhet ez BKV-büntetéseknél például, vagy valami analóg spam-szűrő, mindegy, előbb fogy el a lépcső, mint a csodálkozás, de nem mint a fagyi.

 

A Várfok utcai galériák kiállításainak képei megtekinthetők ott – viszont az a felirat ki tudja meddig, két cipőnyomra mutató nyíl fölött: IDE ÁLLJON / STAY HERE, és bebámészkodhatunk a kirakatüvegen, odabent pedig könyvkötöde, Dexion-Salgó elemek, valami különös keresetlenség. „Profilváltás történt,” magyaráz egy járókelő, „korábban galéria volt, és bekapcsolt egy reflektor...” Oda álltam, és viszonylag sokáig ott maradtam. Egy másik portál fölött FANTÁZIA Nagykereskedés díszeleg, az viszont már direkt kiszámítva.

 

Éjfél előtt pedig ábécéleves, mint végszó. Olyasmi, mint a kőleves a mesében, amit mindig is szerettem (a mesét). Mindent ki lehet rakni a betűtésztából, akár benne van a levesben, akár nincs, önnönmagán túlmutat, így nem is nagy baj, hogy kicsit túl csípősre sikerült, vagy hogy nem lett olyan frappáns az a citromhéjas-tárkonyos-kapros bevadítás. Szabad szellemű leves, és kellő türelemmel kibetűzhető belőle Marcus Aurelius meg ez az egész naplóbejegyzés, talán a Dexion-Salgót leszámítva, elvégre a varázslevesnek is lehetnek averziói. Emlékszem, milyen sok csúnya szót kiraktam tányérjaim szélére annak idején. És hogy betűtészta-verset még mindig nem írtam, ahogy betűkonfetti-vihart sem szórtam még felolvasás helyett a közönségre, pedig az jó lenne. Talán holnap.