hirdetés

Acid

2008. október 14. - Illés Emese

Az egyetlen biztos információm, amire támaszkodom, az a bizonyos vicc: Az emberke épp a következő tripjére készül, és felírogatja egy papírcetlire a legfontosabb teendőket: „ha csörög a telefon, felvenni; ha kopognak, először megkérdezni ki az, csak azután beengedni!” Betolja a bélyeget és vár. Valamivel később kopognak az ajtón. Kapkodva előkotorja a cetlit és artikuláltan felolvassa: „Ki az?” Kintről a válasz: „Szia, vessző, mi vagyunk!”  Gondolom, ennyire talán nem lesz súlyos a helyzet.
hirdetés

Közös estére készültünk tegnap: Madonna, a tapasztalt, Pofi, az ártatlan, és én, a…
Madonna a kicsi papírdarabot, Pofi a sokkal nagyobb papírdarabokat és a színes függönyöket, én pedig magamat hoztam. Rendkívül felkészültek voltunk. Kalcium nagy dózisban az esetleges vékonybél-görcs ellen, C-vitamin kapszula, aloe vera tea, bodza tea, és sok-sok víz.
 
Míg rájuk várok, eldugdosom az éles tárgyakat, gondosan bezárom az ablakot, és elérhető közelségbe helyezem a telefont; soha nem lehet tudni! Az egyetlen biztos információm, amire támaszkodom, az a bizonyos vicc:
Az emberke épp a következő tripjére készül, és felírogatja egy papírcetlire a legfontosabb teendőket: „ha csörög a telefon, felvenni; ha kopognak, először megkérdezni ki az, csak azután beengedni!” Betolja a bélyeget és vár. Valamivel később kopognak az ajtón. Kapkodva előkotorja a cetlit és artikuláltan felolvassa: „Ki az?” Kintről a válasz: „Szia, vessző, mi vagyunk!”
Gondolom, ennyire talán nem lesz súlyos a helyzet.
 
Csöngettek. Madonna mély férfihangja hellózik bele a fülembe a kaputelefonból. Madonna, aki azért lett Madonna, mert kísértetiesen hasonlít névadójára a korai nyolcvanas évekből, a hangját leszámítva. Beengedem őket. Eufórikus várakozás szele csap fel a lépcsőházból, ahogy résnyire kinyitom a bejárati ajtót. Pofi csörtet felfelé és hangosan köszönt: „bocsesz, de bepisálok!” - és heherészve eltűnik a fürdőben. Madonna beveszi a szobát, és fanatikusan díszíteni kezd. Gusztustalan goás függönyök kerülnek a tükörre és az ablakokra. Két perc alatt olyan rendetlenséget csinál, amit nekem hosszú hetek komoly munkájával sikerült eddig elérnem. „Nem jó, ha olyankor tükörbe nézel, mert be fogsz parázni.” Biztos úgy van, hiszek neki, bólintok. Pofi előtör a mosdóból, vadul teát főz. Izgul. Izgulunk. Madonnát kivéve. Ő már járt Ott. Ott tanulta meg olyan izgalmas, új szavak jelentését, mint mondjuk az „iklani”. Karba tett kézzel figyelem őket, ahogy a káosz közepén megállnak és az ágyra vetik magukat. Madonna egy nagy fehér papíron felosztja a kis zöld papírdarabokat. Mindenkiét bekarikázza, és feléírja a nevünket. Az enyémet nézegetem, meglehetősen nagy. „Felnyomod így, ide, az ínyed fölé… és ennyi! Tartsd ott.”
Mindhárman bevesszük és bután nézünk egymásra. Röhögünk. „…és ezt most meddig kell itt tartani?” Pofi hisztérikusan kíváncsi. Szinte kétségbeesve várja a gigantikus, színes pillangókat, amiket minden bizonnyal jó egy óra múlva látni fog. 21:55 - ez kerül a papírra. A kezdet. „Itt nem lesznek pillangók Pofi! Ez nem így megy. Nem itt kellene lennünk, itt nincs semmi inger.” Madonna tanít, magyaráz.
 
Az ágyon könyökölök és bámulom a leopárd-mintákat a pokrócon. Közben mosolyogni próbálok az idétlen nevetgélésen, és élvezni próbálom a Madonna zenei ízlésének - vagy inkább már a Madonna tripes zenei ízlésének - hangfoszlányait. Közben befut az első flash. Flash! Végre használhatom ezt a szót. Egy hullám, egy érzés, ami szintetikusan generált, így külön szakkifejezést igényel. A leopárdminták furán nyúlni kezdenek az ágyon. Különben is, nem is ilyen laposan fekszem… vagy csak az ágy süppedősebb mint szokott? Megrázom a fejem és elhiszem magamnak, hogy még semmit nem érzek.
 
Madonna az ágyon táncol, pörgeti a meteorokat. Tetszik a zene! Egész kellemes, amit Madonna horgolt sapkájáról nem lehet elmondani. Elkérem tőle a meteorokat, és idétlenül pörgetem, csapkodok vele ide-oda. Nem hiába, ehhez érteni kell. Már napszemüvegben vagyok, bár nem tudom minek, igazából csak az utcára vettük fel, hogy takarja a pupillát. Az utcán még nem jártunk. Pofi veszi át a meteorokat, kitartóan próbálkozik velük. Figyelem a tizenkét éveshez méltó karcsapásokat, ahogy megszokásból közel tartja magához a felkarjait, egy tipikusan Pofis, görnyedt testtartást elérve. Fején arany-halálfejes rablósapka, ami lelapítja klasszikus bubifrizuráját. Egyet lép jobbra, egyet balra. „Bazmeg, mint Psota Irén, meteorokkal!” - kiáltom boldogan és átélem az első röhögőgörcsöt.
 
„Mikor jönnek már a pillangók meg a hellokittyk?” - Pofi türelmetlen. „Így nem fognak. Túl kicsi ez a lakás, ki kellene menni” - ismételgeti Madonna. Mi már fél órája beleegyeztünk a dologba, csak elindulni nehéz. „Már vagy egy órája pisilnem kell” - mélázom hangosan. Madonna megértően markolja a vállamat és biztat: „Ne aggódj, ezek ilyen több órás projectek.” Második röhögőgörcs. Madonna az ágyon meteorozik. Én a fel-le ugráló rózsaszín zokniját kamerázom. Aztán végre felöltözünk és elindulunk. Az igazi Tripre.
 
Véleményem szerint körülbelül 10 perce megyünk. Szinte süt a bőröm, úgy érzem, megfulladok a több kilónyi ruha alatt. Madonna javasolta, hogy öltözzünk rétegesen, mert szinte lázasnak fogjuk érezni magunkat, miközben odakint már keményen hideg az éjjel. Menet közben felhomályosít, hogy a második félórás hanganyagot rögzíti a túráról. Utunkat egy hatalmas reklámplakát keresztezi: egy lány ül riadtan egy székben, körülötte villámok cikáznak, az előtérben egy mókus. Az egyetlen dolog, amit észreveszünk, ami kilóg a képből, szóval az egyetlen gyanús elem nem más, mint egy gomba. Úgy érezzük, ez jel. Aztán arcokat vélünk felfedezni a villámok között. Mindhárman, egyszerre, egymástól függetlenül, ugyanazokat az arcokat. Ez ijesztő. Továbbmegyünk.
 
Utam közben azon mélázom, hogy ha valaha visszaérünk a kis lakásomba, fogok-e tudni alkotni. Így, tudatmódosultan. Próbálok ihletet érezni, de nem megy. Egy jó gondolat, egy ütős dallam, de még egy nyamvadt fotótéma sem jut eszembe, és ezért szégyellem magam. Vajon a nagy művészek, akik főleg bepapírozva alkottak maradandót, az első tripjükön ilyen visszamaradottnak érezték magukat? Igyekszem elhessegetni ezeket a gondolatokat, mert épp egy impozáns környékre keveredünk.
 
Egy régi vasúti híd. Egy álomszép, ahogy Csodabogár mondta a Kelly hőseiben. Árnyakat látok felém suhanni, aztán el is tűnnek a macskakövön. Imádom! Ez az! Futni kezdek a híd felé, Madonna ordít utánam, hogy húzzunk innen a fenébe. De én Csernobilt látom! Pripyatban vagyok, a szellemvárosban és épp zombikra vadászom, engem ne zavarjon senki. Visszaindulunk, nélkülük nem mernék maradni. Egy felüljáróhoz érünk. Szembe jönnek hárman. Nőneműek. Fiataloknak tűnnek, kezük a zsebükbe mélyesztve. Megbeszéljük, és közösen arra a meglátásra jutunk, hogy őket most nem hallucináljuk. Megijedünk. Ezek tényleg szembejönnek! Megmerevedünk, és egy egész nagy görccsé feszülve állunk, amíg elmennek mellettünk. Szó nélkül továbbhaladnak. „Rendben, azt hiszem nem vettek észre” - sóhajt Madonna. Kikecmergünk a pózból és továbbindulunk. Körülbelül öt métert jutunk előre, amikor fuldokolva közlöm, hogy „már hogy a picsába ne vettek volna észre, három narkós tyúkot, az út szélén pózba merevedve. Tudod, mekkora faszságot mondtál?” Madonna, akiből már szintén fröcsköl a nevetés, válaszol: „Persze.” Sokadik röhögőgörcs.
 
Pofi egy padon ücsörög, ami normális körülmények között annyit jelentett volna, hogy Pofi egy padon ücsörög. Itt azonban nem lehet csak úgy szavakkal elmondani, milyen is az, amikor Pofi egy padon ücsörög. Körülötte minden csupa babaház, meg játékautó, meg a villamos is csenget egy picit, és Pofi mosolyog. A pad egy játékpad, és Pofi csak játékiból ücsörög rajta. Mellételepszem. Azt hiszem, a pad leszakadt alattam, csak azért nem borultam mégis fel, mert normális körülmények között egy padon ülök. Nem tudom, érti ezt valaki rajtam kívül?
 
„Madonna, én még mindig nem látok pillangókat, meg hellokittyket repkedni!” „Hihi hihi” - feleli Madonna.
Elindulunk haza. Már a negyedik órányi anyag rögzül a diktafonra, és azzal hogy hazaindulunk, tulajdonképpen azt is elárultam, hogy félúton vagyunk. A növényzet végig vad és buja és fejlődik. Egy dzsungelben vagyunk. Minden gigantikus méretű! Nem úgy, mint a Jurassic Parkban, hanem épp csak annyira hatalmas, hogy azt kérdezzem magamból: „Ezt eddig hogy a fenébe nem vettem észre?!” Valami tekeregni kezd a fán. Atyaúristen, ez egy kígyó! Nem, nem, ez egy… pók, mert lábai vannak. Majom feje van. Rámnéz! „Na ebből itt elég lesz…” – mondom magamban és rohanni kezdek.
 
Már nem rohanok. Egy darabig futottam, de most sétálgatok. Közeledünk haza. Hátrapillantok, Madonnáék közvetlenül mögöttem vannak. Sétálnak. „Ez itt most Szárszó, és mi pont a Balaton felé sétálunk” - Pofi hangjának foszlányait elnyomja az agyam pörgésének zaja. Vajon ők is futottak velem az előbb, vagy valamilyen kozmikus erőnek köszönhetően hordozom magammal őket térben és időben? Az árokpart mellettünk fura árnyékot vet. Egy Brontosaurus. Talán akkor mégsem Szárszón vagyunk. Két óra zombivadászat, egy óra dzsungelkaland és még két óra balatoni séta után már nem olyan érdekes látvány, még akkor sem, ha épp felemeli a fejét a fűből és felénk néz. Az már viszont érdekesebb történet, hogy Pofi is látja, tőlem függetlenül, ugyanazt a Brontosaurust. Madonna már nem. Már csak egy sarok. Illetve kettő. Pontosabban három. Úgy érzem, mintha szándékosan sétálna el mellőlem a saját házam.
 
Fura, de mintha amúgy rövidebb lenne a szobám. Valahogy távolabb került az ablak, és a konyhapult is beljebb csúszott, megnőtt a tér. Amíg erre próbálok kézzelfogható bizonyítékot találni, Pofi realizálja, hogy valami nem stimmel az ajtóval. „Ez úgy néz ki, mint Amszterdamban. Ez dől” - és tényleg. Mindhárman megállunk és megcsodáljuk az utolsó nagy, kollektív flasht. Fel kell, hogy hívjam. Vagyis inkább üzenek Neki. „Helló. Tulajdonképpen minden oké.” Ennyire futotta. Talán mégis fel kellene hívnom, hogy ezt bővebben kifejtsem! Olyan érzést kelt bennem, mintha Ő lenne az egyetlen biztos pont ebben a kavargó, furcsa világban, aki erre az estére elérhetetlen távolságba kúszott. Ő az ébrenlét, én most egy álom vagyok.
 
Pofi rajzol. Alkot. Nem egyszerű ceruza van a kezében. Szimplán megelevenedik a szín, és lemászik a papírról. Rajzolni próbálok, és tehetségtelenebb vagyok hozzá, mint „ébren”. Egy dallamra gondolok. Egy nagyon béna dallamra, és magamat kényszerítve sem tudom továbbfejleszteni. Szeretnék leírni egy ütős mondatot, ami megmarad az emberek fejében, de legalább Madonnáéban vagy Pofiéban ott lesz pár hétig. Csupa faszság jut eszembe. Mi van, ha nem is vagyok jó semmire, egyszerűen csak áltatom magam, és a rohadt elismerést szomjazom? Mi van, ha ez a valóság, és most vagyok ébren?
 
Aludni próbálunk. Különös, ezúttal tényleg rémisztő arcok ugranak elém. És hullámokban jön felém a bomlás. Minden négyfelé zuhan szét, aztán tizenhat felé, aztán kettőszázötvenhat felé. Minden atomjaira hullik és mindjárt elér engem is. Már itt érzem a kezemen, mintha négyszer annyi ujjam lenne. A fejem is osztódni kezd. Dobol a vér a fülemben, a szemhéjamat a homlokom felé feszítem, nehogy újra lecsukódjon. De lecsukódik. A bomlás felgyorsul, érzem, ahogy a fejem lassan részecskékre esik szét. Egy erős pattanó érzés józanít ki a nyelvemben. Mintha egy idegszál lett volna. Fogok még aludni az ébredés előtt? …

Illés Emese

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.