19 éves koromban apám dugott be az Írók Boltjába, valamely soha nem felfedett kapcsolatrendszert megmozdítva, dolgozni kell, mondta, a két főiskola között. Dolgoztam. Mentem minden reggel, vittem a történeteimet, időnként az éjszaka összekuszált eseményeit rendezgettem, a nappalra maradt történet-töredékekkel bíbelődtem, megoldásokat kerestem az elegyítésükre, hogy valamely arcuk, formájuk legyen. A reggeli könyvfeltöltések után a pultra terítettem őket, vártam, aznap kinek csúsztathatom oda, belesimogatva egy-egy könyv lapjai közé, jegyzetekkel és utasításokkal látva el őket. Kitárult az ajtó, mindig belépett valaki, aki már 10 előtt várakozott, hogy aztán óvatos kóválygással, vagy célirányos közelítéssel kérdéseket tegyen fel. Válaszoltam, kerestem és toltam a történeteket. Pár hónap alatt komoly klientúrám működött, jöttek, visszajöttek, voltak, akik rendszeresen kiloptak vagy kikértek a boltból, voltak, kik a pultnak támaszkodva maradtak, vagy a hátsó traktusban viszonozták a történethalmokat. Meséltek, megfejtettek, megoldottak, kiteregettek, szembesítettek, titkokat bíztak rám. A legvadabb életidőm éltem ott, a legkeresőbbet, a legelviselhetetlenebbet. A minden előttit.

A még nem történetgenerálót, csak elfogadót, az odadobott felajánlásokra ugró, rettegő fiatal felnőtt kétségeivel küszködőt. Soha nem szóltak a boltban. Úgy igazították, egyeztették velem a történeteimet, hogy egy pillanatra sem kellett kiválnom belőlük, a részükké lehettem, mindenemmel együtt ott lehettem.

Később írtam, megírtam az ottesett vagy odahozott eseményeket, megfogalmaztam a viszonyomat velük, versekben és novellákban jelentek meg, mint ma is. Nemrég fejeztem be egy a novellát, már megint onnan hozom, összekeverem az emlékeimet az emlékeimhez igazított élményeimmel, megpörgetem magam körül és leteszem az Írók Boltja pultjára. Ott várják, hiszen ott állnak és ugyanúgy beszívják a történeteket, ahogy egykor én tettem. Ez valamely predesztináció lehet, állok a pultnál, most előtte, mondom, és kérdezek, mesélek, nyitva tartom az emlékezetet, és idesűrítem a mindig jelent, meg az azóta kelettkezetteket is, pakolom a polcokra, föltöltöm őket, benyomom Borges és A szív kutyái közé.  

II.

Dolgozom. Megyek az Írók Boltjába énekelni. Odaadjuk a könyvemet, izgulok és félek, nem a könyvtől, az énekléstől. Az abban a pillanatban történőtől. Amit nekem kell generálnom és élővé tennem, mégis valahogy megtartanom magamnak. Aztán pályázatot írok, ott akarok dolgozni a kirakatokban, mutatni, mi lett velem az eltelt idők óta, hiszen még azok is arra tekeregnek, akik ’debütálásom’ idején. Megszólították a vastag fehér, kötött pulóverben és rosszul kent rúzzsal áruló könyves lányt. Most én szólítom őket, gyertek, énekelek. Itt lesz a Basium, a csókszolgálat is. Idegurítom a történeteimet.

III.

Vasárnap van. Peti várja az írást, mindjárt át kell küldenem, írom. Hajnalban keltem, mint mindig, megkavartam a maradék parazsat, tettem rá fát, kicsit nyitva hagytam az ajtaját, lestem, hogy éled fel, forrósodik, majd tüzesedik át a kazán, izzik a parázs, majd lángol a fa. Elmosogatom a kutya tányérját, bekészítem a mosást, felkelt a nap. Megy az email. Szia Peti! Megírtam. Ölellek Á.