hirdetés

Ági örül, és hiszek neki

2018. június 7. - Kiadók a Könyvhéten

A lényeg (számomra) valami olyasmi lett, hogy nem feltétlenül az ember jólléte felől kell érdeklődni, ha versekről és novellákról van szó. Legalábbis a négy JAK-füzet inkább kifejezésre juttatja, mi az, hogy kényszerítő erő, mintsem megszabadítana bárkit a kényszer(esség)től. – A mai naplót a JAK-füzetek egyik szerkesztője, Borsik Miklós írta.

hirdetés

„Nem hangyákért vagyon a mennyország." Erre a mondásra mutogattam egyszer, pontosabban a hangya szócikkre Margalits Ede gyűjtéséből, amiben Németh Bálintot ez a mondat nyugtalanította.

látom a vonulást fölfelé – írta egy 2016-os levélben –, viszik a nyamvadt morzsáikat, kanyarognak, aztán a menny kapuja, wuff, becsukódik előttük, és ott aztán tényleg nincs rés vagy repedés, valaki pedig kijön, és erre a Margalits-passzusra hivatkozik (közben jönnek lótetűk, lódarazsak, poratkák, azok bezzeg bemehetnek)

Annyira érthetetlen a negatív diszkrimináció, amennyire érthetővé válhat a pozitív, ami Bálint A hangyák élete című verseskötetében érvényesül (igaz, ezüstös pikkelyke is szerepel benne). Mert talán csak a hangyáktól várhatjuk, hogy a mennyország kapujában „szorgalmasan visszafordulnak".

És – váratlanul komolyan véve, hogy a naplóbejegyzés a tegnapi napra vonatkozik – mit várhatunk egy olyan esttől a Magvető Caféban, amin nemcsak a fent említett verseskötetet, hanem Szeles Juditét (Szextáns) és Simon Bettináét (Strand) is be kell mutatni, sőt, Baróthy Zoltán novelláit is (Az Amcsalat hegység tiszta levegője)? Az előbb beszéltünk telefonon Balajthy Ágival: bocs, mondom neki, nem tartottam tegnap este az előre megbeszélt sorrendet, mire ő azt állítja, tetszett neki, ahogy spontán alakultak a dolgok. Akkor jó? Bettina hívta fel a figyelmem a hangsúlyeltolódásokra (joggal), persze, egyből a térre mutogattam (nem könnyű), mintha felmentést adhatna: mindenki azzal beszélt többet, akihez közelebb ült.

Szóval Ági azt mondta, örül, és én hiszek neki. Azt mondta, jó, hogy ez a négy könyv zárja a szerkesztői ciklusunkat, és kiemeli, hogy mind Bettina, mind Judit felkészültsége vonzó. Bálint – teszem hozzá – mintha úgy ült volna ott, mint aki már a verseiben referált a verseiről (vö. Vigh Levente: Halogatni jöttem), perszézett, aztán felolvasta a Szinopszis című verset (a pályáztatás megtermékenyít).

Bettina az egyik válaszban megfordította a méltán világhírű kérdést, miszerint az irodalom segít-e feldolgozni traumáinkat: az utóbbiak támogatják az előbbit. Ezzel majdnem kész egy Kafka-átirat, mert ahogy „van remény, de nem a mi számunkra", úgy a traumák segítenek, de nem nekünk. Jó, van, hogy a szövegnek sem. Sőt.

Persze, mielőtt bármit félrefordítanék: a lényeg (számomra) valami olyasmi lett, hogy nem feltétlenül az ember jólléte felől kell érdeklődni, ha versekről és novellákról van szó. Legalábbis a négy JAK-füzet inkább kifejezésre juttatja, mi az, hogy kényszerítő erő, mintsem megszabadítana bárkit a kényszer(esség)től. Baróthy Zoltán egyik novellájában a főszereplőnek AKKOR IS el kell jutni A-ból B-be, ha már rég B-ben időzik (esetleg nem tűnt fel neki). Simon Bettinánál felmerül, hogy attól, hogy valaki él (sőt – jelentsen ez bármit – szeret minket), lehet, hogy ŐT IS gyászolni kell. Szeles Juditnál pedig mintha AZT IS tudni kellene a szeretőről, amire talán ő se emlékezhet (hogy így legyen a mienk, vagy ha ő nem lehet az, akkor az emlékei):

mi lett a nagy afrikai dobbal, amit
a Cape Town-i bazárban vettél, de túl
nagy volt, hogy Norvégiába hazacipeld,
mondd, hogy jelentkeztél a hajóra
a Perzsa-öbölben, melyik városban vettek fel,
hol nem lőttek rakétákkal rátok,
mit csináltál a szolgálatért kapott
tengernyi pénzzel, mind elittad, vagy
vettél belőle házat, feleséget, kocsit?
Túl sok a kérdés

Borsik Miklós
A JAK-füzetek egyik szerkesztője

Kiadók a Könyvhéten

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.