Ezt az egy bejegyzést lelemény nélkül, lendületből csak, a trükközés, a poénok félre (az agy már úgyis szundikál). A netes helyszínik szoktak így termelődni. Szól a főnök (Bárkánál), hogy gyorsan és olvashatót az előző napi estről, semmi üzenet vagy kultúhistória, nem kívánja, nem tűri a műfaj, a mélység neki nem mámor. Információ plusz némi atmoszféra (gondolatnak látszó tárgy, pupilla, halálos biztonsággal vétve el). Szordínóban. És megy is tulajdonképpen, egyszerű ez, húzza egyik mondat a másikát, de tévedés ne essék, irodalomról itt szó se nincs, a mechanika visz magával, az írás rendje, ahogy a sok szó keresztülfolyik a testen, fejnél be, kéznél ki, és nem hagy nyomot, alig — csak letompít, közömbössé tesz. Van ez így, nem lehet ellene mit tenni.

 

Volt tehát a mai nap: a pesti költőnő a tájban. Alföldi szél, napsütés, puszta-hangulat (gulásch íze szájban, meg ungarische betyárok szaga levegőben). Békéscsaba. A pesti költőnő festékbe mártva, sötét gyolcsokba csavarva ül az étteremben délután. A csomagolás elegáns, de a valódi szép inkább csak az, ami kilátszik a vastag máz alól. Munkaebéd háromtól, ám a munka közben elfelejtődik, áruházakat mesél a vendég, fürdőzés élményét, hogy tényleg jól érzi itt magát. Felolvasni jött. Két fellépés egymás után, lehetne halál, de nem neki. Profizmus, rutin tartja pályán, látszik a tekintetén, hogy keresztülment már mindenen (és mondja is, hogy meg se kottyan semmi, az ismétlődő kérdések terhe se, meg a sorozatszereplés se jobban). Én kérdezem majd mind a kétszer, Békésen előbb (kisváros a közelben), aztán rögtön tűz vissza Csabára, a megyei könyvtárba, fél öt és hat a kezdési időpontok. Ebéd tehát, könnyed társalg, ő beszél főleg, folyik belőle a hígított szósaláta, irány nélkül, persze, de feltűnik, csodás, hogy minden mondata jó. Vagy majdnem mindegyik. Aztán indulni gyorsan. Elek Tibor jön velünk, autót vezet, tárgyal, szervez, közben lazán szórakoztatja a művésznőt.

 

A békési est döcög nagyon. Nem ismerjük egymást, két idegen beszélget harminc emberrel szemközt, csapongok kérdezőként, ügyetlenkedéstől terhes a produkció, a szegény pesti költőnő az elején nem mindig érti, hogy merre vinném, mit akarok tőle. Zavar telepszik a teremre. De lemegy azért, a huszadik perc után már működik is néha. A szerelmi dalkötészetről beszélgetünk, a meztelen képekről, szerzői lemezéről (szeptemberben jelenik meg, valami könnyűzenei izé, bár ő a popkult áttörésének nevezi; hogy olyat hoz majd az albuma, amilyen még nem volt a föld fölötti éterben). Kétszer olvas, és nagyon szépeket, német című nagyversek halálról, öregedésről, kapaszkodók kereséséről, finom líra, lüktető, megszólítja az olvasót, és engem is, biztosan, ha nem a következő kérdést keresném fejben. A második felolvasott mű a készülő regény egy részlete (a tizenkét fejezet egy tizenkettede, tájékoztat a pesti költőnő, ez szép mondat, EP szokott ilyeneket csípőből). Lassú, súlyos pusztulásnovellának tűnik inkább, mint regénynek, nem mondanám, hogy felolvasásra való. Valami macskát kibasznak benne (a szövegben) végül az utcára — azon derül a publikum, oldja a sűrű próza görcsét-nyomását. Egyszer csak int Tibor hátulról, hogy itt a vége, haladni kell, vagy elkésünk a csabairól. Nem fulladt kudarcba, de ha az én könyvtáramban látnék ilyet, elégedetlen lennék, meggondolnám, hogy jöjjenek-e máskor is azok, akik most. A felszínt karcoltuk csak. Vagy azt se. Az autó hátsó ülésén utazunk alig később, a vendég csacsog magabiztosan és kedvesen, bromiddal szennyezett gyémánt ez a nő: tört tüzű ugyan, de kemény, sérthetetlen, mint a Kooh-i-noor. Nézem csak, lehetne-e múzsa. De nem, nem nagyon. Tán, ha tíz évvel hamvasabb lenne, és fényévekkel butább (már amennyiben az ész hiánya fénnyel mérhető).

 

A megyei könyvtár előadóterme színültig telve nagyérdeművel, zsongás, kavar, egy férfi lép mellém, mutatja, hol kell ki-be kapcsolni a mikrofont. Újabb nehéz produkcióra számítok, és úgy is indul, bizonytalankodva, de aztán mégis másfelé. Megtaláljuk, megtalálódik a hang egy jobb pillanatban, és úgy marad, már értjük egymást, a dialóg szervesül, pörögni kezd, felfut, egyik téma a másik érdekesbe át, a közbevetések, az együtt beszélések is működnek, negyven percig pazar. A vége már fáradtabb azért, de sikerként zárva le, a nézők fogták az adást, elfogadták a mátrixot valóságnak. Nagy tapsot kap a pesti költőnő. Megérdemli.

 

Étterembe visszük később, könnyed semmiségekről beszélget a társaság, Tibor egy kéziratot magyaráz, hogy miképp mondott igent, Kiss Ottó a most megjelent gyerekregényét meséli, mármint az első reakciókat, szerkesztők értő olvasatát, barátok elismerő mondatait, látszik, hogy örül, és ez teljesen rendben van, olvasom én is épp a művet — mestermunka, tiszta, szép szöveg. A pesti költőnő mellettem ül, fáradt már szegény, a melltartóját igazgatja sűrűn, úgyhogy nem gyötörjük túl sokáig, tízkor hazamennek a legények.