Akáció
2006. július 13. - Győrei Zsolt
„Hé, a Győrei nem tudja, kinek a száma ez!” A párok megálltak, szétváltak, és meghökkenve felém fordultak, azután valami szemétláda kikapcsolta a zenét is, dermedt csend lett, és én észrevettem a Dóra tizenhárom éves húgát a szendvicses asztalnál, amint elhúzza a száját. „De hát kié?” – nem jutott más az eszembe. Krisztián szánt meg, neki lelke volt: „Alphaville” – mondta kurtán, együttérzőn, visszakapcsolta a zenét, azután újból átölelte a másik lányt, aki egyébként nekem is tetszett.
- 2006. július 13.
Bizonyítják kanapék – hogy mekkora kan a pék!
Nem tudom, miért, de gyakran hajnaltájt jutott egy-egy rím az eszembe. Ha szerencsém volt, nem feledtem el ébredésig. Akkor beírtam az egyik otthoni füzetembe (a másikba kéthetente jegyeztem fel a Poptarisznya slágerlistájának, a Poptaritopnak húsz helyezettjét, külön feltüntetve, a húszból hány van meg, a rekordom tizenhét volt). Ezeket azután napközben elhintettem az osztályban, csütörtök reggelente jóval korábban, mert amikor az első két óránk torna volt, akkor már hétre bejártunk focizni.
Én a kapuban álltam, egy hatalmas síkesztyűben, és kék mezben, amelynek az elején egy nagy Méta-logó díszlett, a hátára meg a nagymamámmal egy impozáns egyest varrattam. Néha egymagam több gólt kaptam, mint amennyit a csapattársaim együttvéve rúgtak, de néha jól ment. Még iskolabajnokok is voltunk egyszer, akkor az egyik elsős osztály odaállt a kerítéshez kilesni a titkot. Meglepődtek. Joggal. Nem tudták, hogy az Ottó három perccel azelőtt ejtette ki a kontaktlencséjét, azt keressük mindahányan a salakon kúszva-mászva.
Betekertük Gézát – éri most a géz át.
Elsőben még nem voltam ötös magyar irodalomból. Magyar nyelvtanból sem, de meg történelemből, németből és földrajzból sem, ellenben matekból, fizikából és kémiából kimondottan hármasra sikerítettem. Nem könnyű helyzet ez egy velejéig korrumpált embernek, aki 4,00-ás átlagáért egy Videoton rádiós magnóra számíthat. Nem volt mit tenni, ráerősítettem a tornára, az énekre és a rajzra. Az öreg, ezüstös bozontú rajztanár, művészember maga is, végig is hallgatta indokaimat, bólintott, és beírta az ötöst. Meglett a magnóm, díszhelyre tettem, és kedvvel babráltam a kézi felvétel szintjét szabályozó potmétert, így hát szépen gyarapodó kazettáimon egyik sláger, mondjuk a Modern Talking Te vagy a szívem, a lelkem című dala alig hallhatóan, míg a következő, a Depeche Mode A szerelmi vágy kérdése című dala dobhártyát repesztve szólalt meg. Nyitottam egy harmadik füzetet – „Vedd fel!”, ezt írtam a borítójára. Az olyan számok címét és előadóját (B. Tóth László mindig elkövetőnek mondta) írtam bele, amit azután a Poptarisznya háromnegyed hatos, magnósoknak szóló blokkjából, a Petőfi Rádió Slágermúzeum című adásából meg persze a Háromtól ötigből (ahol kitartóan Arcnak fordították George Michael Faith című dalának címét) igyekeztem felvenni. Az első oldalon állt az Örökké fiatal. Háromszor satíroztam, szinte kapartam át, amikor végre sikerült felvennem.
Két vadász balhéja: kié a bal héja?
Talán az volt a legrémesebb buli, másodikban. A bulikon általában amúgy is feszélyezve éreztem magam, ez még jobban is indult, mint általában, mert pénzt dobunk össze, hogy osztályunk gigerlije megvarrathassa a farmerját. Javában bizonygatta, hogy ez a divat, mikor hirtelen megszólalt az a szép lassú, és ő a lyukas gatyájában már inalt is, hogy felkérje az egyik lányt, aki nekem is tetszett egyébként. Higgadtan helyet foglaltam a szófán, és a mellettem higgadtan ücsörgő Attilától megkérdeztem: „Ez kinek a száma?” Attila végigmért, elképedve megcsóválta a fejét, majd felordított: „Hé, a Győrei nem tudja, kinek a száma ez!” A párok megálltak, szétváltak, és meghökkenve felém fordultak, azután valami szemétláda kikapcsolta a zenét is, dermedt csend lett, és én észrevettem a Dóra tizenhárom éves húgát a szendvicses asztalnál, amint elhúzza a száját. „De hát kié?” – nem jutott más az eszembe. Krisztián szánt meg, neki lelke volt: „Alphaville” – mondta kurtán, együttérzőn, visszakapcsolta a zenét, azután újból átölelte a másik lányt, aki egyébként nekem is tetszett.
A családunk csaj-ága – leköltözött Csajágra.
Nyaranta mindig adódott ez-az. Építőtábor, ahol meggyet és barackot szedtünk (ma már az égi fákon lógnak). Balatoni nyaralás, harmadik után a Nusiéknál, Akarattyán, ahol szannak szólítottuk egymást, és igyekeztünk mindent japánul kifejezni, a Shógun című keddi filmsorozat mintájára. Nusinak vittem is egy japán röplapot, amit a japán nagykövetségen kértem és kaptam, nem tudom, mi állhatott rajta. Egy egész hetet maradtunk, Timi csütörtöktől nem jött be a vízbe, hiába hívtuk. „Miért nem jön a Timi?” – kérdezte egyikünk, vígan pancsikolva. „Timi, gyere, tök jó!” – kiabált másikunk, boldogan lubickolva. „Valaki mondja már meg nekik!” – mondta Timi elkínzottan két másik lánynak a stégen, de azok nem szóltak semmit, mert időközben beljebb úsztunk, vígan pancsikolva és boldogan lubickolva.
És a negyedik igazán jól sikerült. Nem dicsekedhettem olyan kincsekkel, mint az Ottó, akinek a külügyes papája Tobleronét meg cornflakest hozott külföldről, de én is összekapartam egy bécsi ismerőst, aki kéthetente elküldte a friss Bravót, úgyhogy kicsit feljebb szökött az ázsióm. A tűzforróra izzított radiátoron pirult a kiflim, a bordák közti résekbe befért a dobozos kakaós tej, szünetre az is meleg lett, padtársammal, Vicával közös padunkon ott tündökölt Frederick, az aszparágusz, a kémiatanárról tudtuk, hogy a kislánya hegedű-karrierje felől kell érdeklődni, és akkor nem ad négyesnél rosszabbat, lement a „Toldy estélye” című szerzői műsorunk, egyszóval olyan volt már az egész, mint a Boldog, szomorú dalban…
Ha füstszag dől Orleansból – és az ember tüsszent, - árad az egy pórleányból, - aki ott lett tűz-szent.
Egy csütörtökön ott állt a fekete táblán a színes AKÁCIÓ szó. Láttuk már párszor, de most más volt. Hátravolt az érettségi, tehát az IZSGA szót is jelentette, de leginkább mégis azt, hogy ÉGE…
Hogy elmúlt a vétlenség kora.
Hozzászólás