hirdetés

Akár angyal

2008. október 8. - Molnár Krisztina Rita

Délután Marcival kettesben vagyunk. Ez mindig üdítő, nincsenek konfliktusok, nincs pozícióharc, nincsenek a legkülönfélébb kit-szeret-legjobban-anya meccsek, nem kell igazságot tennem, mindenkit felhőtlenül szerethetek. Teszek egy mécsest a párologtatóba, narancsolajat csöppentek bele. Marci csipkebogyóbokrot rajzol, közben énekel.
hirdetés

Kora reggel még egészen nedves az autó szélvédője, nemrégen szállt fel a hajnali köd. Együtt fázunk, de nem fűtök, ébren tart a hideg. Öt éve járok Zsámbékra, öt éve örvendezem minden áldott nap a tájnak, amit nem lehet megelégelni. Nem könnyű betelni vele, hogy nem a Blaha Lujza téren sietek át komor arcok és újra az utcán háló páriák között ébredésem után alig egy órával. Szomorúan odagondolok az elhagyott városba, a villamoson párálló tömegre, de nem vágyom oda vissza többé.
     Most ezüst szelek lobogtatják az elsárgult kukoricalevelet, a csipkebogyó már piroslik az árok mentén, a zörgő bokrokon, kerge tengelicecsapatok szállják meg a kökényágakat és van egy komoly barátom, egy héja, aki mindig ugyanazon a kilométerkövön ül nagy komolyan, mint egy vámszedő.
A szerda az egyik zsinórban tanítós napom, kezdetben hat óra megtartása után már nehezen voltam képes értelmes magyar mondatokat kimondani. Az anyósülésen zötyög mellettem hű társam, a kosár, tele tankönyvvel, albumokkal, javított dolgozatokkal. Általában viszek almát is, néha müzliszeletet, de legtöbbször elfelejtem megenni. Már rájöttem, éhesen jobb órát tartani, mint jóllakottan.
     Adyt fejezzük be épp a végzősökkel, érdekes, mennyire nem szerettem őt kamasz koromban, most pedig – minden manír megbocsáthatóvá válik – van egy-két vers, ami annyira megvisel, minden alkalommal megtör. A Kemény-esszé óta nem könnyű erről bármit is mondani, de annyit talán mégis, hogy igen, láncolt lelkek riadoznak, olcsó cécókon ezerek vegyűlnek, nincsen fény, nincs lámpa-láng, a gaz lehúz, altat, befed, szép álmok ígyen elszörnyűlnek és még azt is, hogy bajban van a messze város.
 
Van egy lukasórám, igen, lukas, a lyukas az már örökre egy újság címe lesz, a likas pedig a tájszótáré. A lukasóra valójában csapdahelyzet, a földi halandó úgy érzi, most annyi mindent megtehet ebben a lukban, bebújik oda és eltűnik, nem elszámolható idő, szinte már tér, fekete lyuk, sitty-sutty, volt tanár, nincs tanár. De aztán mindig csak arra jó, hogy az ember igyon egy kávét, fénymásoljon, esetleg jegyeket írjon be és más efféle lomra pazarolja az értékes űrt.
Most éppen a kasély előtti kőfalhoz állok ki, álldogálok a napsütésben, sütkérezem, mint az öregek, kortyolgatom kék bögréből a kávét, és az ajándékba kapott Eseménynaptár-t lapozgatom. Mire jó? A Sík Sándor Tanáregylet adta ki, nyilván nagy munkával öszve-öszveszedegetve az irodalom, a történelem, a vizuális kultúra és a zenetörténet ez évi fontos évfordulóit. A hasznos kiadványból megtudom, 125 éve született Kafka és öt éve halt meg Janikovszky Éva. Egy öröm, egy bánat. Azt, hogy 500 éve keletkezett a Nádor-kódex, benne az első magyar szöveggel írt gregorián. Érdekes. Ehhez képest érdekes az is, hogy József Attila 75 éve írta a Téli éjszaka, Kosztolányi pedig az Esti Kornél éneke című költeményét. Akkor, amikor a nagyapám tizenegy éves gimnazista volt. Tehát nyilván nem ismerte a költeményeket. Biztos nem olvasta A repülő osztályt sem, pedig tetszett volna neki, és épp akkor jelent meg, mint ahogyan  Lorca Vérnásza is.
Őrült izgalmas felfedezéseket lehet tenni egy ilyen eseménynaptár segítségével, az ember fogja magát és csak úgy tájékozódik horizontálisan és vertikálisan, bár abban még nem vagyok biztos, hogy tudom, mire is használom majd ezt a tájékozottságot, bepattanok-e majd a megfelelő napokon a diákok elé és ünnepélyes arccal kijelentem-e nekik, hogy a mai nap épp 435 éve, hogy megszületett Caravaggio, beviszem-e nekik Pál megtérését egy szép reprodukción, és ha  nem, úgy fogom-e érezni, nem vagyok elég jó tanár. Hogyan frusztráljuk magunkat egyszerűen, gyorsan?
 
Még néhány óra és még egy kávé, a nap töretlenül süt, kiszámolom, hogy éppen odaérek a buszmegállóba, mielőtt a nagyfiúk felszállnak a buszra, hogy a városba menjenek felvételi előkészítőre, épp tudok nekik adni egy puszit, és épp nekik tudom adni a meg nem evett, ily módon madárlátta almámat.
 
Délután Marcival kettesben vagyunk. Ez mindig üdítő, nincsenek konfliktusok, nincs pozícióharc, nincsenek a legkülönfélébb kit-szeret-legjobban-anya meccsek, nem kell igazságot tennem, mindenkit felhőtlenül szerethetek. Teszek egy mécsest a párologtatóba, narancsolajat csöppentek bele. Marci csipkebogyóbokrot rajzol, közben énekel. Felfigyelek. „Látod, lemegy a nap, különböző nagyvadak mennek bele az éjszakába” – dünnyögi. „Megenni, aki jár arra, a diszkóba szétszedi, a maradványokat elviszi szobára, de valaki a testből kipiszkálja a lelket, a húst kutyáknak dobja, de nem is az kellene, nejlonzacskóba viszi a szívet, le a pokol mélyére, ott jó pénzt fizet, és mindenki tudja, hogy a földi angyalok etetése tilos.”
     Marci nyolc éves, kedves, meleg hangja van, egészen elképedek, az ő szájából Lovasi szövege, nem csupán a pontatlanság miatt, de egészen mást jelent. Zavartan kérdezem, ezt mikor tanultad meg, persze tudom, hogy az autóban többször is hallgattuk együtt a CD-t, csak azt nem értem, hogy a Szeptember végén-t miért jegyezte meg annyira nehezen, mintha ógörögül kéne a spártaiak sírfeliratát.
 
Váratlanul tettrekész vagyok, szétválogatom végre az ágyam mellett összegyűlt könyvhalmot.
     Valahogy havonta előáll ez az állapot, a napok hordják oda a folyóiratokat, újabb és újabb olvasnivalókat, és lerakódnak, felgyűlnek ott, mint sebes folyó lassú kanyarulatában az uszadékfák. Ha túl magasra nő a kupac, szétválogatom, és azokat, amiken túlhaladt az idő, visszarakom a helyére. Néha olyan jókat találok az alján, amiket elfelejtettem valamiért, ilyenkor a régész örömét érzem, megtisztítom a talált tárgyakat, és jutalmul ezek kerülnek legfelülre. Most ketten maradnak fenn, az augusztusi HOLMI és Claus Westermann könyve, az Isten angyalainak nincs szárnya.
      Már emlékszem, hogyan kerültek egymás mellé. Miklós Tamás Walter Benjamin téziseinek értelmezését olvastam, benne a különös, mosolyfakasztó mondat: „…üdítőbb kitekintést nyújt Haselberg, aki az angyal röptének vizsgálatába a relativitáselméletet, az atomfizikát és a kolibri röpüléstechnikájának elemzését is bevonja.” Igen, már emlékszem, akkor halásztam elő az angyalokról szóló könyvet, most akkor van szárnyuk vagy nincs szárnyuk, eldöntendő az alapkérdést. A jelzett szakirodalom úgy foglal állást, hogy nincs. Kicsit sajnálom, mert szeretem Klee feledékeny angyalát a szárnyaival együtt, Fra Angelico kék alapon aranypöttyös szárnyú (mégiscsak kolibri?) angyalairól nem is beszélve, de örülök is, hiszen úgy vélem, hogy az angelos, a hírnök bárki lehet szárnnyal vagy szárny nélkül.
Westermann szerint Ábrahám korában az emberek úgy várták az isteni követet, ahogy vendéget szokás, szeretetben és magától értetődően. Ebből számomra az is következik, hogy szárnyak nélkül, hiszen a szárny a kedves vendégen egyfelől mégiscsak meglepő, másfelől mégsem akaszthatja fel az előszobában az esernyőm mellé. De ha belép, akkor hírnök, na jó, akár angyal is lehet.

Molnár Krisztina Rita

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.