Ülök a piros fotelomban, kortyolom a kávét, az ízét elég jól érzem. Én vagyok a tévében. Nem úgy. Csak tükröződöm. Nézem az öreget. Iszik, emeli a csészét. Nem egy akciófilm, de az benne a jó.



Amikor először voltam Amerikában, általános iskolás koromból maradt barátomnál, (sajnos vele ripsz-ropsz végzett a hárombetűs), amikor reggel elindult dolgozni, adott egy forgópisztolyt, hogy ha valaki csak úgy betoppanna a lakásba és az nem ő, akkor lőjem le, de csak ha szembe fordul, mert különben nem számít önvédelemnek és mehetek a dzsélbe. Unatkoztam, kapcsolgattam a tévét, még érdekes volt az egycsatornásból érkezve, hogy ott hatvannégy van meg egy doboz, azon egy piros gomb, és ha azt megnyomom, akkor a vevőkészüléken egy motor elforgatja a kapcsológombot. Rátaláltam egy csatornára, ahol a nézők beküldött videokazettáit játszották, cenzúra nélkül. Ez a merészség már önmagában lenyűgöző volt. Éppen kezdődött egy film. A kamera nem mozdult, nem közelített, nem keringőzött, csak egy fotelben ülő, könyvet olvasó férfit mutatott. Gondoltam, kivárom, csak történik valami, beoson a gyilkos, és hátulról leüti, vagy kigyullad a ház. De semmi. Először azt gondoltam, ostoba vicc, de mégis néztem, megragadott az egyszerűsége. Figyeltem az arcát, alig érezhető mosolyát, szempillája rebbenéseit, finom feszülését és  lazulását, és ahogy telt az idő egyre jobban láttam a láthatatlant, hogy amit olvas, az megjelenik benne, hogy megy neki egy belső film, amiben dolgok történnek. Mint egy lassított film, amelyik megmutatja, mi történik az idő tört részében, úgy vált felismerhetővé a szöveg hatása, a lélek mikro-rezdülése.  A félórás film végén szétnyitva letette a könyvet, és kiment a képből. Ennyi. Egészen elfeledkeztem a forgópisztolyról.

Ma találkoztam az öcsémmel. Lassan négy éve, hogy a citológiai leletet kézhez kaptam, erről Tamás is értesült, azóta majdnem minden héten meglátogat. Amikor már volt hozzá erőm, belekarolva vele tettem meg az első sétámat a ház körül, amikor újra tanultam járni. Félretettük azt, ami elválaszt és előkerestük azt, ami összeköt. Egyik szó hozta a másikat, két-három óra telt el így, a legkeservesebb időszakban is fel-feltörő nevetéssel.

Nemrég kiderült, hogy a minta, amit belőle nyertek, szintén tartalmaz rosszindulatú sejteket, sürgősen kés alá kellett feküdnie. Túl van a nehezén, már csak a kitartóan őrlő következményeket kell kibírnia. Most én látogatom őt, és nevetünk, erről a gyógyszerről nem mondunk le. Valamilyen magneto-terápiára jár. Kérdezem az milyen, mintha tíz másodpercenként fenéken billentenének, mondja, javasolták, hogy a húsz percet olvasással vészeljem át, de nem könnyű sűrű rugdalás közepette olvasni. Mégis mit viszel magaddal? Tacitust, válaszolta.

Faragó Ági, a Gumikötél köntösének tervezője, átküldte új könyvem borítójának tervét. (GUGA, Az ítélet nem jogerős) Tetszik a G görcsössége, akár egy kinyílt, megkopott fogaskerék, sokatmondó a kép, illik a regény hangulatához.  Bízom benne, hogy a nyári könyvhéten dedikálhatom.

Kora délután, grízleves és tükörtojás elfogyasztása után szájzuhany erős sugarával oszlatom a fogak között bujkálókat. Rend legyen, mire a fogorvos elé kerülök. Hideg van, de ez a száraz, egyértelmű fagy nem zavar annyira, mint az olvadós, párás bizonytalan. Erős tempóban lépegettem, torna helyett.

Útközben fotóztam, a rendelő cégérét is lefényképeztem. Eddig nem vettem észre, hogy akasztott Mikulás himbálózik az ablaka előtt.  Mint aki nem tűrte tovább a fájdalmat és véget vetett az életének. Odabent meghitt otthonosság fogad, tavasz óta járok ide. Rokonszenves doktornő és figyelmes asszisztensnők sürgölődnek körülöttem, húzzák, fúrják, vágják, tömik a maradékot, és szaporítják a számban az idegen anyagot. Február végéig be kell fejezni, mert utazom Apámhoz Amerikába. Novemberben volt 96 éves, nála sajnos az alattomos sejtek kiszabadultak első körzetükből, a belek és a csontok felé terjeszkednek és bár az ő korában ez már lassú, azért igyekeznem kell. Vannak még tisztázandó kérdéseim.

Kati lányom értesített, hogy a Filmszemle ideje alatt kiállíthatom a tűzzománcaimat, részleteket a hét végén, amikor a pontos program elkészült, akkor tud közölni. Kezdjem válogatni a legjobbakat.

Tegnap meggondolatlanul kaptam a megszólaló telefon után, a kezem beleakadt a fényképezőgépem szíjába és lerántottam.

Az objektív tönkrement, a gép nem akart működni, hiába cseréltem az objektívet.

Most elővettem és megint megpróbáltam exponálni, és sikerült, aludt egyet a sokkra. Ilyesmit máskor is tapasztaltam, számítógéppel, kamerával. Valahogy lenyugszanak, ha békén hagyom őket egy ideig.

Örömömben készítettem egy fotót Marci rajzáról, van azon a kezemben egy kissé gyűrött fényképezőgép.



Fáj a hátam, mint akit a földre ejtettek. Alszom rá egyet, szeretnék holnapra helyrejönni.