hirdetés

Aki sportol, az nem lesz író

2007. február 27. - Szilágyi Zsófia

Ezért hittük el, hogy [...] ha sokáig nézegetjük a glagolita írást, ami úgy néz ki, mintha pici katicabogár-mutánsok táncolnának a papíron, fény gyullad bennünk. És ezért próbáltuk komolyan venni, amikor a tanszék legendás, Dosztojevszkij-szakállas irodalomprofesszora az első előadásán azt mondta, jövő hétre legyünk szívesek oroszul elolvasni a Bűn és bűnhődést, a Karamazov testvéreket, az Ördögöket és a Félkegyelműt, mert enélkül ő nem tud velünk szóba állni.
hirdetés

          Ilyen számokat én is tudnák mondani, jelentette ki egy önkormányzati képviselő az oktatási bizottság ülésén.
          Már mér’ ne mondhatna ilyet. Ha nem is olyan régi miniszterelnökünk indíthatott úgy, hogy Magyarország egymásra van utalva. De az legalább Sárbogárdi Jolánt idéző fordulat volt.
          Az újpesti szülők és tanárok most tényleg egymásra vannak utalva, és elértek egy kicsi sikert. Belán Beatrix visszavonta a koncepcióját, miután sápadt vala és reszketni méltózatott, látva, hogy csurig tele van az a nagy színházterem, ahová összehívták az ülést. A Pécsit, ha holnap a közgyűlés is megszavazza a mai döntést, nem zárják be. És új koncepciót dolgoznak ki, most már az iskolaigazgatók és független szakértők bevonásával.
          Persze a nap nem az oktatási bizottságban kezdődött. Azzal csak végződött, hogy Zoli hazaért, és elmesélte, mi is volt. Hanem a primatorna volt a nyitány.
          „Az író az életét a betűtengeren éli le. Övé a könyvtár és az éjszaka. Az az író, aki strandolni megy és evez és sportol, az nem lesz író.” – mondta Móricz, aki, ha nagyon megerőltette magát, egészen a gőzfürdőig elment sportolni. Primatornán, igaz, elég furcsán festett volna. Pedig ez nemcsak torna, nem egyszerűen alakformálás – hanem önálló nyelv, folytatásos regény, vagy, mondhatnám azt is, önálló értelmezői közösség. Mi ugyanis nem egyszerűen zenére végzünk koreografált gyakorlatokat, de kapásból megértünk olyasmit, hogy őztartás meg strandülés. Sőt, még az is világos nekünk, régieknek (én magam lassan 10 éve járok oda, hetente kétszer), ha azt mondja az oktató, ülj úgy, mint Sharon Stone a bárpultnál. Nincs ebben semmi nehéz, mondhatnánk. De ha akkor hallod ezt, mikor hasizom-gyakorlat közben hanyattfekszel, és úgy is meg tudod csinálni, az már valami.
          Sportoltam, nem is leszek író, Móricznak mégis igaza van? Azért primatorna után azonnal belevetettem magam a betű-, pontosabban szótengerbe, vagyis egy habilitációs előadásba. A feladata az ilyesminek az, hogy megállapítsa egy bizottság, vajon egy 35 éve az egyetemen tanító tanár alkalmas-e arra, hogy 35 éve az egyetemen tanítson. Tart ezért egy magyar nyelvű és egy idegen nyelvű előadást, ezúttal arról, hogy a XX. századi orosz irodalom hogyan viszonyult a klasszikushoz. Milyen módon olvasta Cvetajeva Puskint. És miért van az, hogy a XX. század eleji, Puskinról, Tolsztojról, Dosztojevszkijről szóló írói esszéket szívesen olvassuk ma is, az akkori irodalomtörténeti munkákat nem vesszük elő. Érdemes ez utóbbin hosszabban is eltöprengenünk, legalább nekünk, mai irodalomtörténeti írásokat gyártóknak, mindenesetre.
          Jó volt újra orosz nyelvű előadást hallani. Pedig amikor annak idején első alkalommal ültem be orosz évfolyamelőadásra, amit egy orosz anyanyelvű tanár tartott a középkori irodalomról, rájöttem, vagy figyelni próbálok, vagy jegyzetelni, a kettő együtt nem megy. Most meg már édes nosztalgiával hallgatom az orosz szót. Mert valóban átálltam, ahogy Lermontovról szóló PhD-disszertációm egykori opponense most megjegyezte. Átálltam, vagyis alig-alig foglalkozom orosz irodalommal, orosz tévét is ritkán nézhetek, mert Gusztit idegesíti. De ha egykori orosz szakos tanáraimat együtt látom, az, hogy mégis legyen íve ennek a mai napnak, a közösség, az összetartozás érzését idézi fel, mint az újpesti szülők együttese meg a primatorna.
          1991-ben orosz szakra menni ugyanis nem volt értelmes döntés. Senki sem tudta, mit fog kezdeni azzal, ha megkapja a diplomáját (bár lehet, hogy ez az érzés mostanra áthat már minden bölcsészhallgatót), és ennek a haszontalanságnak és az orosz nyelv, irodalom, kultúra érdek nélküli szeretetének az érzete tartott ott minket addig az órákon, amíg ki nem dobtak este az egyetemről. Ezért hittük el, hogy az ószláv nyelv alaptörvényét, az emelkedő hangzósság elvét, fontos megértenünk. Hogy ha sokáig nézegetjük a glagolita írást, ami úgy néz ki, mintha pici katicabogár-mutánsok táncolnának a papíron, fény gyullad bennünk. És ezért próbáltuk komolyan venni, amikor a tanszék legendás, Dosztojevszkij-szakállas irodalomprofesszora az első előadásán azt mondta, jövő hétre legyünk szívesek oroszul elolvasni a Bűn és bűnhődést, a Karamazov testvéreket, az Ördögöket és a Félkegyelműt, mert enélkül ő nem tud velünk szóba állni.
          Sokat kaptam tőlük, hiába álltam át a magyar irodalom oldalára. Egykori kedves tanárom pedig a habilitációs bizottságtól 100 százalékot kapott. Az újpesti oktatási bizottság meg, reméljük, frászt.
          Holnap tüntetünk.

Szilágyi Zsófia

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.