hirdetés

Akiket még a gólya hozott

2009. december 8. - Schein Gábor

Mert „este a fürdőkádban már nem lehet összetéveszteni” a fiúkat és a lányokat: „Hátulról még így is nagyon hasonlítanak egymáshoz, de elölről mindjárt látszik a különbség. Semmi kétség: ez fiú, ez meg lány." - Schein Gábor naplója
hirdetés

Tegnap újra kezembe került egy kis könyvecske, amelyet gyerekkoromban azért kaptam, hogy megtudjak belőle valamit a nemiségről, ha már szégyenlős szüleim és nem kevésbé szégyenlős tanáraim meg kívánták  úszni, hogy felvilágosítás címén meg kelljen sérteniük a tabuknak azt a szövevényes rendjét, amely a meztelenséget és szexualitást övezte. Ha arról a társadalomról kellene mondanom valamit, amelyben felnőttem, azt hiszem, minden további magyarázat nélkül ebből a könyvecskéből olvasnék fel hosszabb részeket. A könyv címe, amely gyerekírást utánzó betűkkel olvasható a borítón: Gólya hozza. A szöveg gyerekolvasóknak íródott, akiket meg is szólít, jobb híján tegezve. Az első oldalak abban kívánnak hathatós segítséget nyújtani, hogy a játszótéren ki-ki azonnal el tudja dönteni, fiú volt-e, vagy lány, aki elszedte tőle a homokozó lapátot. Elgondolkodtató élmény harmincöt évvel később újraolvasni most ezt a szöveget. Jóllehet arról nincs emlékem, hogy a rajzokon kívül akkoriban bármi mást megnéztem belőle, de ez mit sem változtat azon, hogy ezt a nyelvet kínálták fel nekem, hogy a testemről és mások testéről beszéljek:

„Ha egy játszótéren a padról figyeljük a homokban játszó gyerekeket, egyáltalán nem könnyű megállapítani, hogy melyik a fiú, melyik a lány. Egyforma játszóruhájuk van, és ugyanolyan szenvedéllyel ássák a homokot. Lényegében nincs is sok különbség közöttük. Ha összevesznek valamin, hajba kapnak, dulakodnak a lányok is, dühükben sírva fakadnak a fiúk is, és mind szaladnak a mamájukhoz árulkodni. Dühösködésüket azonban nem szabad komolyan venni. Hamar megbékülnek, aztán úgy játszanak egymással tovább, mintha mi sem történt volna.”

Itt megállok, mert ez csodálatos. Ne feledjük, ez a szöveg gyerekeknek szól. A megszólított helyzete azonban a kívülállóé. Nem játszik a többiekkel a homokozóban, hanem egy padról figyeli őket. Ez a felnőtt tipikus helyzete. Valószínűleg egy férfié, mert az anyukák is a homokozóban vannak, de legalábbis a homokozóhoz tartoznak, ha egyszer el lehet szaladni hozzájuk árulkodni. A padról pedig különbségek és egyezések ötlenek a férfi szemébe. A legfőbb egyezés az, hogy akár fiú valaki, akár lány, árulkodik. Rohan az anyukájához. Megnyugtató azonban, hogy sem a dühösködést, sem az árulkodást nem kell túlságosan komolyan venni. A padon ülő férfi perspektívája az infantilizált társadalom fölött gyakorolt uraloméval azonos. Ezt támasztja alá a szöveg folytatása: „Ebben a korban még a fiúk is, a lányok is nagyon tisztelik az idősebbeket, és hamar megijednek, ha valaki csak kicsit is élesebb hangon szól rájuk. A kisfiú nem bátrabb a kislánynál, és a lány nem gyávább a fiúnál. Így hát érthető, ha első látásra nem lehet tudni, ki a fiú, ki a lány.” Teljesen világos, hogy a nemi különbségeket megelőző humán egység abban fejeződik ki, hogy a lány és a fiú egyaránt összeszarja magát, ha rákiabálnak. Ha ezt jól az eszünkbe véstük, nekivághatunk a megkülönböztetés emberpróbáló feladatának:

„Persze könnyű a helyzet, ha más ruhában járnak: ha a kislány csinos selyemszoknyát hord, hajában színes masni van, akkor biztosak lehetünk benne: ez valóban lány. A kisfiúk sohasem járnak selyemruhában, masnit sem hordanak.

Az is majdnem mindig igaz, hogy rövidnadrágban a kisfiúk járnak. Csakhogy van olyan édesanya, akinek az a véleménye, hogy praktikusabb, ha a kislány is rövidnadrágban ül a földre, s ezért fiára is, lányára is nadrágot ad.

A hosszúnadrág még bizonytalanabb. Kisfiúk is, kislányok is szívesen hordják, mert nem kell annyira vigyázni rá.

Láthatjuk, ruhaviselet alapján nem lehet a kérdést eldönteni. Manapság fiúk, lányok gyakran öltöznek egyformán, és – különösen egészen kis korban – még a hajviseletük sem különbözik, úgyhogy valóban nem könnyű a nemüket megállapítani. Nem marad más hátra, mint megkérdezni tőlük: MI VAGY TE? FIÚ VAGY LÁNY?”

Azért az szép, hogy jóllehet a hatalom kezét fogjuk, minden erőfeszítés ellenére végül rá kell bíznunk magukat az önmeghatározás szabadságára. Legalábbis addig, amíg le nem kerül a ruha. Mert „este a fürdőkádban már nem lehet összetéveszteni” a fiúkat és a lányokat: „Hátulról még így is nagyon hasonlítanak egymáshoz, de elölről mindjárt látszik a különbség. Semmi kétség: ez fiú, ez meg lány.

A fiúnak a lábai között van egy kis csövecskéje, amivel pisil, emögött pedig egy kis bőrzacskó van, benne két golyóval. A csövecskét hímvesszőnek vagy szaknyelven pénisznek hívják. A golyók neve here. A herét tartó zacskó pedig a herezacskó.

A lánynak ezen a helyen nincs sem hímvesszője, sem herezacskója. Csak egy kicsiny nyílás látható itt. Sok kislány azt hiszi emiatt, hogy talán nem nőtt ki mindene rendesen. De nincs igazuk. A lányoknál mindez belül van. A csövecske nem kívül helyezkedik el, hanem befelé halad, és hüvelynek vagy szaknyelven vaginának nevezik. A két kis golyócskát is megtaláljuk a lányoknál, de ezek el vannak rejtve a hasban. Nevük petefészek.”

Ez az a pont, ahol a hatalom nyelve szembekerül az önmaga által állított tabuval. A meztelenség tabujával. És a nyelv felmondja a szolgálatot. Az infantilitás és a szaknyelv opciói állnak rendelkezésére. Semmi idevaló, semmi normális. És alighanem szükségszerű, hogy a saját tabuin megfeneklő hatalmi nyelv a férfi és a női legviccesebb esszenciális meghatározásában jusson nyugvópontra: „Láthatjuk tehát, hogy fiúknak, lányoknak egyaránt megvan mindenük. A fiúknál minden kívül van, ezzel szemben a lányoknál minden belül.”

Láthatjuk.

Ezt nézzük, nézegetjük, ezt a mindent. Kívül-belül.

Schein Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.