Télben a tavasz: karácsony napján süt a nap. Kisült, aminek ki kellett sülnie, fenyő- és mézeskalácsillat, jóleső csend és nyugalom. Erre mondhatják, hogy békés karácsonyi ünnep.
          Egy hét múlva bezzeg petárdáktól lesz hangos az utca, minél inkább tiltják, annál inkább megy majd a pufogtatás, a Balkánon az ünnephez a fegyverropogás is hozzá tartozik.
          Miközben ezt a naplót írtam, egy héten át, éreztem, mennyire nem vagyok epikus alkat. Ha az lennék, régtől fogva regényt írnék. Jó annak, akinek epikus vénája is van, én csak a lírára rezdülök be, prózában legfeljebb arról tudok írni, miért nem írok prózát.
          Egy húsvéti könyvfesztivál alkalmával a barátunk azt mondta, közbenjár, hogy kiadják a könyvemet, de prózát kell írnom, verseskötetet a kutya sem vesz, a könyvpiacon a lírának túl alacsony az árfolyama. Ültünk a kongresszusi palota kávézóteraszán hármasban, ébredeztek a fák és füvek, jóformán megbolondított bennünket az érkező tavasz, a levegő még éles volt, de tele illatos párákkal, a fanyar fűillatba belekeveredett a vermut édeskés illata, s én nem mertem bevallani, hogy nem tudok prózát írni, amit eddig írtam, csak véletlen műfaji kirándulás volt, kivétel, ami erősíti a szabályt. Jóval túl a negyvenen az ember nem mondhat ilyeneket. Az előző éjszakát átszerelmeskedtük a Sáfrányban, álmosságomon kávékkal igyekeztem enyhíteni, könnyűnek és magabiztosnak éreztem magam, szerelem és poézis dolgában volt némi tapasztalatom, de most a prózán lett volna a sor, zavaromat, miként az elnyomott ásításokat, lepleznem kellett. Azt sem mondhattam a barátunknak, hogy történetet sem tudok írni, sem a magamét, sem másokét, még az elolvasott regények tartalmát sem tudom megjegyezni, ha megkérdeznék tőlem, hogyan végződik Az arany ember, szégyent vallanék.
          Valamivel később, ekkor már ősz volt, egy ifjú titán azt mondta, oké a versek, de a prózámat szívesebben olvassa, érdekesebbnek tartja. Most az ősz tombolt, soha nem gondoltam volna, hogy ez az évszak is lehet ilyen extatikus, ami zöld maradt, nagyon zöld volt, a sárga nagyon sárga, a piacon a szőlőszemek majdnem szétrobbantak, telt sárga színű banánt, erotikusan piros paradicsomot vettem, többnyire ezeken és kávén éltem, a több hónapon át tartó üresség és letargia után valami hallatlan életösztön vett rajtam erőt. Ügyet sem vetettem hát az ifjú titán megjegyzésére, zajlott velem az élet, év eleje óta több mint egy tucat nem is kis dolgot elintéztem, megoldhatatlannak tűnő problémákat oldottam meg, s ez olyan biztonságérzetet, magabiztosságot adott, hogy soha nem tapasztalt könnyedséggel rekesztettem be nem szívesen hallott mondatokat, vágtam el kínossá váló dialógusokat, s fölényesen emelkedtem felül kellemetlen dolgokon. Mintha mindeddig ködben éltem volna, amelyben magam sem tudtam fel- és kiismerni magam, nem az voltam, aki valójában vagyok, mindig valaki más, mindig másmilyen.
          Ekkor jutott eszembe L. két és fél évvel ezelőtti javaslata s az ifjú titán megjegyzése. Prózára fel? Ám hiába a rábeszélés, a próza nem az én műfajom, amit eddig ebben a formában írtam, csak véletlen műfaji kirándulás volt, kivétel, ami erősíti a szabályt. Leszállni a vers táltosáról, át egy másik, éppoly szilaj és kiismerhetetlen lóra, mely gyakran a vers úrlovasait is úgy leveti, hogy szörnyethalnak, amint Kosztolányi írja? Hol itt a vers úrlovasa s hol a táltos? Még valamirevaló múzsát sem találni, csak egy szilaj és kiismerhetetlen ló dobrokol a ház előtt, s még istálló sincs a közelben, amely befogadná, itt tartaná. Ahhoz pedig, hogy fel- vagy átüljek rá, Gábor segítségére volt szükségem. Ám Gábor mostanában kerül, s ritkán mutatja meg magát.
          Hosszú évek után azonban mégis előkerült, egészen váratlanul, s váratlan, eddig nem létező alakban adott jelt magáról. Álltam a tetőteraszon, a barackfa ága a széltől a korlát fájához súrlódott, mintha egy nagybőgő vonóját húzták-vonták volna a deszkán, s amikor felnéztem az égre, nem azt láttam, akit kerestem, de a látvány semmivel sem volt köznapibb: óriás nedves felhőtömbök vonultak iszonyú sebességgel, fehér óriáspamacsok azurit- és türkizkék alapon, hiába, nemcsak a tavasz tud tombolni. Annyira szép volt a hirtelen kinyílt világ, hogy csak álltam ott, s néztem lenyűgözve, mint Kosztolányi az égi bált vagy Hrabal a galambokat, és tudtam, éreztem, most valami különösnek kell történnie. S ekkor, már éjszaka, eddig nem létező alakban, álmomban megjelent Gábor.
          Azt mondta, akkor most próza lesz.
          S ezt nem lehetett semmibe venni.
          Ennyi volt a varázslat, eddig tartott, most viszont vége a hétnek, ez az utolsó szöveg.
          Tisztelt Olvasó, aki a héten velem tartottál, ha erre jársz, ne várj csodákat, azok más tájakon teremnek. Errefelé lassabban mozdul az idő. Ha mégis erre járnál, megtekinthetsz egy-két, csak erre a városra jellemző látnivalót. A tájházat, amely ezen a tájon az első magyar tájház, az egykori Kray-kastély restaurált narancssárga épületében (I. azt mondta, a narancssárga étvágygerjesztő szín) a városi múzeumot, amelyben a szűkebb-tágabb környezet  ritkaságszámba menő gyűjteményeként egy kétnyelvű építészeti szakkönyvtár is helyet kapott, szélmalomharcot vívhatsz igazi (helyreállított) szélmalommal, lovagolhatsz a közeli birtokon, nyaranként megmártózhatsz a tóban, de lehet, hogy egyenesen a Juhászok hídja felé kellene venned az irányt, hátha épp – ide tévedő idegenként – Neked sikerül rátalálnod a törökök által elásott kincsre.
          Soha ne add fel a reményt. Akár holnap is útnak indulhatsz.

          *Képmellékletek:

          1. Tájház
          2-3. Kray-kastély
          4-5. Részletek az építészeti szakkönyvtárból
          6. Szélmalom
          7. A tóparti strand épületei

          A szakkönyvgyűjtemény Harkai Imre hagyatékának része, s ugyancsak ő végezte az épületek restaurálásái, illetve tervezői munkálatait.

Harkai Vass Éva