„Ma nem mentem iskolába.”

          Kedves interneten sokfele bolygó barátaim, az az igazság, hogy én bizony soha a büdös életben nem írtam naplót. Néhányszor próbálkoztam vele, amikor úgy gondoltam, hogy fontos emlékeztetnem későbbi magamat átélt vagy elgondolt eseményekre. De ez sem működött.
          1976-ban például arra gondoltam, hogy röviden rögzítem az olvasmányaimból maradt benyomásaimat, tehát hogy afféle olvasónaplót írok. Akkoriban (és még nagyon sokáig) nem volt lehetőségem írásaim megjelentetésére, tehát indokolt lett volna efféle emlékeztetőket készítenem, hiszen az évi rendes fogyasztásom 100 kötet körül mozgott (és ma sem kevesebb a felénél). Ebből végül annyi lett, hogy az elolvasott könyvek címét beírtam egy füzetbe. És érdekes módon még ez sem volt alkalmas arra, hogy rögzítse, amit rögzítendő lett volna, mivel a félbehagyott, vagy csak részben elolvasott könyveket és a folyóiratok cikkeit nem írtam fel, márpedig a szakirodalom java része ilyen formában került a kezembe. Így aztán nem tudom, hogy mikor olvastam először (szemezgetve) Sontagot, Butort, Kuhnt vagy a Wellek-Warrent. (A pusztulás képei; Irodalom, szem és fül; A tudományos forradalmak szerkezete; Az irodalom elmélete. Az utóbbi kettőt talán ma is olvassák az elszántabbak.) 
          Ezt megelőzően 1971 őszén próbálkoztam naplóírással, amikor egy mezőgazdasági szakközépiskolába jártam Rákoskeresztúrra, és október elején sztrájkba kezdtünk, vélt/valós sérelmeink orvoslását kikényszerítendő. Ahogy közeledett okt. 23-a, úgy lettek tanáraink egyre kétségbeesettebbek, nekünk pedig fogalmunk sem volt ennek okáról. Aztán 20-a táján, legnagyobb megkönnyebbülésükre, megegyeztünk. Ennek a két hétnek az eseményeit rögzítettem napi 2-3 mondatban. Sajnos már néhány évvel később be kellett látnom, hogy nemcsak kapkodó macskakaparásomat nem tudom elolvasni, de a kibetűzhető szavakból sem értek egy kukkot sem. Tehát hogy a napló nem az én műfajom.
          Ma azonban – ld. kezdőmondat.

          Ámbár fogalmam sincs, hogy miért ezzel az idézettel kezdtem bele a dologba. Talán hogy belekapaszkodjam; mégiscsak a leghíresebb magyar könyv kezdőmondata.

          Ez a hét számomra elsősorban az Alakok-ról szól. Turczi Pista már a nyáron jelezte, és decemberben megerősítette, hogy kiadna tőlem egy kortárs lírával foglalkozó tanulmánykötetet. Leadási határidő: ennek a hétnek az utolsó napja. Ebben a tébolyban telnek tehát a napjaim. Ritka lehetőség, hogy egy esszéista-tanulmányíró-kritikustól könyvet kérnek. Legutóbb a József Attiláról szóló írásaimat próbáltam kötetbe gyűjteni, de rövid házalás után megfogadtam, hogy soha többet nem rombolom az önbecsülésemet efféle akciókkal. Felrakom a szövegeimet a honlapomra (link), akit érdekel, olvassa ott, vagy nyomtassa ki magának. Ezért aztán meglepett a felkérés, megörültem neki, és persze megpróbáltam olyan tartalmas kötetet szerkeszteni, amilyet csak lehet.
          Először arra gondoltam, hogy három részből álló könyvet állítok össze, Teóriák, alakok, könyvek címmel. Az első részben elméleti tárgyú tanulmányok, előadások lennének, aztán olyan tanulmányok, melyek egy-egy költő pályájának egészét vázolják fel, végül rövidebb, alkalmi kritikák. Amikor a feléig jutottam, ránéztem az oldalszám-mutatóra és elborzadtam. Így maradtak az Alakok. Természetesen súlyos és tudatos Kosztolányi-utalással. (Érdekes véletlen, hogy Zeke Gyula is erről a nyolcvan évvel ezelőtt indított hírlapi tárcasorozatról értekezett a Szépírók Társasága legutóbbi felolvasásán.) Azt szeretném kiemelni ezzel a címmel, hogy a költők, akikről írok, ugyanolyan létező, fogható emberek, mint a gyógyszerész, a detektív vagy a cigány. (Így jönnek sorban Kosztolányinál, és az utolsó persze foglalkozást, a kávéházi muzsikusét jelenti.) Tehát annak ellenére, hogy persze semmit sem lehet mondani, ami nincs meg eleve a nyelvben, vagy hogy gondolkodásunk légmentesen be van zárva egy hagyomány-teremtette skatulyába, melynek belső falára pillantva meghatottan ismerjük fel a végtelent – mégis, aki gondol és aki beszél, az a valaki egyszeri és megismételhetetlen. Ez a dolog egyik oldala. A másik pedig az, hogy ennyi tanulmányból valahogyan már ki kell rajzolódnia valami korkép-félének is. És ez egybevág a Szépírók egyik tervével, amiről a héten még írok majd.

          Hát ezekkel telt a napom. Persze főztem is (semmi különös: rizsleves, zöldbabfőzelék, pulykaérmék Orly módra. Kenyeret csak holnap sütök.) Mindezek mellett pedig kedvenc betegségeimet ápoltam és gondoztam. Tréfás kedvű epevezetékem időnként megtörik, és olyankor az epe a májamat próbálja lebontani. Az orvos megállapította, hogy a májam az efféle próbálkozásokra rá se ránt. Már hat-hét évvel ezelőtt is, amikor felállította a diagnózist, megnyugtatott a szakorvos: valójában nincsenek elviselhetetlen fájdalmaim, én azt csak úgy érzem.
          Nekünk, halaknak éppen elég bajunk van az egészségünkkel. Horoszkóp-rokonom, Arany János például egyszer a nyílt utcán kigombolta a felöltőjét, hogy elővehesse a zsebóráját, és szervezete összeroppant ettől a megrázkódtatástól: néhány nap múlva belehalt.
          Hogy komolyan hiszek-e az ilyesféle sorsközösségben? Á, dehogy. A halak nem hisznek az asztrológiában.

Bodor Béla