Mint mindig, most is megadom magam (persze a hindu nőkre gondolok…), felkelek és megetetem. Ilyenkor már nincs kedvem visszafeküdni, inkább gyorsan megfőzöm az ebédet, hogy 10-re leérjek a fitnessterembe, és lenyomjak két óra stepaerobicot. Egyetemistaként szoktam rá a heti két tornára, és ez az egy szokásom a mai napig megmaradt. Sajnos a teremben csak a tükör előtt van hely, így kissé bánatosan állapítom meg, hogy a netnaplózás kifejezetten hizlal. Ez az ötlet megtetszik, és már sorolom is, hogy mi mindent foghatnék még a naplóírásra: az újabb ráncot a szemem bal sarkában, a három új ősz hajszálat, a vasalatlan ruhákat és a hét eleji hideg vacsorákat. (Na jó, a hideg vacsorákra tényleg a naplóírás miatt kényszerítettem a családot, de jól tűrték, remélve, hogy csak átmeneti állapotról van szó.) A bűnbakképzéstől kicsit felszabadulok, és mindjárt jobb kedvvel állítom be a step-padot egy fokozattal magasabbra. Kicsit kilógok a menő-cuccos lányok közül „Írók Boltja” feliratú pólómmal, a múltkor az edző meg is kérdezte, hogy szoktam-e olvasni. „Időnként előfordul”, mondtam neki nyögve két felülés között. Az évek során egyébként megfigyeltem, hogy a stepkoreográfia legkedveltebb eleme a lányok között a „kirúgás” – amikor az edző ezt kiáltja, a teremben érezni lehet az elfojtott agressziók kiszabadulását és az öröm hullámzását a lábak lendítésekor.

           Zuhog az eső, mire a tornának vége, szerencsére tegnap megvettem életem első esernyőjét. Vilu boldogan újságolja, hogy „pocsolyaturkára” indul az apjával. Ennek lényege, hogy az utca valamennyi pocsolyájába belecaplatnak, és csak akkor jönnek haza, amikor már mindenük csuromvizes. Ma még akkor sem, így nekem kell értük menni, és berekeszteni a túrát. A gyerek nem akar bejönni, torkaszakadtából üvölt, és azt mondja, hogy „te gonosz mostoha!” Nem kéne annyi mesélnem neki, bizonytalanodom el.

          Ebédnél András elmeséli, hogy elkészült a Művészetek Palotája működést vizsgáló első felmérés, amely az intézmény közönségének demográfiai összetételét és kulturális szokásait vizsgálta. András a kezdetektől ott dolgozik, így alkalmam volt végigkövetni azt a rengeteg harcot, problémát, sikert és kudarcot, amely az intézmény megnyitásáig egyáltalán elvezetett, s aztán a működésében is mindennaposnak bizonyult. Közelről látom, mekkora erőfeszítések kellenek ahhoz, hogy aztán egy efféle „látogatói felmérés-projekt” azt állapíthassa meg kimagasló elégedettségi mutatókkal: a Művészetek Palotája micsoda szuper, „kozmopolita” (sic!) hely. Baromi sokan és sokat dolgoznak ezért, de javaslom, hogy egyszer a MÜPA-munkatársak családtagjainak elégedettségi mutatóit is térképezzék fel. Az András által emlegetett felmérésből egyébként az is kiderült, hogy a közönség átlagéletkora 41 év, és a jazz- valamint a táncelőadások közönsége a leggazdagabb, le sem merem írni mennyi jövedelemmel. Az egyik legmeglepőbb adat szerint a MÜPA-ba járók kiemelkedően magas arányban hallgatják a Bartók Rádiót, ezzel szemben az országos hallgatottsági adatok szerint ez az adó statisztikailag alig kimutatható közönséggel rendelkezik. Tetszik, amikor András azt mondja némi büszkeséggel a hangjában, hogy az emberek az „ünnepi” jelzőt használták leggyakrabban a Palota jellemzésére. Igyekszem megjegyezni a szót, hogy majd erre gondolhassak, amikor este 10-kor hazatelefonál, hogy „ma is egy kicsit később jövök haza”.  

          Ebéd után e-mailekre válaszolok: egy tucat kérdés ismeretlen emberektől, kezdve a „hol találom a róka és a gólya meséjét” típusúaktól a szakdolgozathoz nyújtandó szakirodalmi segítségig. Meghívások előadások tartására, interjúk, „mit meséljek a gyereknek, ha…” kezdetű kérések. Megadóan válaszolgatok, és persze megint a személyes leveleimet tolom hátrébb. Aztán felhívom Tamás Zsuzsát, kérdezem, milyen volt az estje (az előbb említett András-telefon miatt lemaradtam róla). Remélem, neki is lesz hamarosan kötete, a jelek azt mutatják, itt az ideje.

          Ötkor indulok a városba, megígértem HMS-nek, hogy ma sütök neki pogácsát, köszönetül többek között a hindu mesékért. A boltban nincs élesztő, így csak túrós pogácsa lesz, de a fogyási sebességből ítélve, nem nagyon bánja. Múltjából előkerült fényképeket nézegetünk, s én megdöbbenek egy kolostori képe láttán. Simára borotvált fej és arc, letisztult vonások, a minden jótól és rossztól való szabadságot sugárzó testtartás, a világgal való megbékélés, a teljes elfogadás, a béke és a nyugalom pillanata. Minden rajta van ezen a képen, amit én keresek, de rájövök: majd csak akkor mondhatom el magamról, megtaláltam, ha már nem tölt el rettenettel annak gondolata, hogy tövig levágják a hajamat.

          De ettől még nagyon messze vagyok.