A végzet az az ellenségem, a szabadság a felülírt való. Nem különbözöm senkitől, reményem egyre fogy. A részrehajlókkal nem egyezkedem, világra váltom, ami nekem való. Nem az utolsó, ám félelem nélküli megjegyzésem, hogy a mai naptól pontosan értem az összes szerzeteseket. Rendkívüli állapot. Hiába vannak gondolataink. A fejben, ha megszólal a riasztó, nincs kétség, mint bármely más értelem. Egyetlen egy szót mondjál, amit még soha nem használtál! Nincs olyan lehetőség, amit nem ragadtál még meg?

Párizs újra benépesül. Fikarcnyi kockázat, lúdbőr a kakaó felett. Őrült volt? Trisan Tzara? Voltaire-kabaré. Amit hallasz nem a hiány, ami elhangzik megnyugtat.

Ezerkilencszázkilencvenkilencben az árnyékok sátorvetülete alatt, a következményeket szánkba (!) véve plusz a kilincet (Marcisovszky Anna@), tévedésre nincs esély, csak annyi, hogy eszünkbe jut az Andalúziai kutya. Átalakítjuk a literát, ma! Minden marad régiben. Woodstock.

A hajlandóság nem hiányzik, inkább a rögtönzés felejt, és ennek a hűsében tartózkodunk Átvágtam a horizontot, csorduljon ki a látvány tere. Vörösmarty.

Baksa-Soós János ezerkilencszáznyolcvankilencben egy budai bérleményben hosszú, csöppet sem megalázó, csillagverte éjszaka után a gangon, a régóta, nem alaptanul inszinuált szomszéd lehúzott redőnye előtt farmerját csípőjén leengedve, hatalmasat – nem szépíthető – befingott, mire a tulajdonos dermedten kikukkantott. Baksa válasza nem volt komplikált: Recseg a rádiód, javíttasd meg!

Nem arról beszélek, amiről akarok, de ki beszél arról – amiről akarok. A karthauziak örök némaságot fogadtak. Wittgenstein-koncert.

A némaság a hang helyett, de a némaság, mi helyett?

Nincs teljesítménykényszerem, ez jól látható.