hirdetés

Állandó karácsony?!

2016. december 26. - Fabiny Tamás

Karácsony másnapján azon tűnődöm, hogy szépen ki lehet árusítani már a betlehemes szereplőit? Ha József 256 márka volt akkor (pre-eurós idők!), akkor mennyibe kerülhetett a Kis Jézus? És a novella megírása óta eltelt időben esett vagy nőtt az értéke? Válasz helyett, irodalmi lapba írván, felidézem, mit is mondott unokaöcsém egy karácsonykor: „Láttuk a betlehemet. Ott volt a Kis Jézus, Mária és József Attila.” – Fabiny Tamás evangélikus lelkész, teológus karácsonyi naplóját olvashatják.

hirdetés

Karácsony második napja. Lelkészként ezen a napon általában utolsó energiamorzsáimat kell összeszednem. Amikor még a kiterjedt somogyi és Balaton-parti szórványban dolgoztam, akkor jó nagy távolságokat kellett megtennem. Korán reggel elindultam Kötcsére, majd vissza Siófokra, délután aztán vagy Enying és Balatonvilágos, vagy Zamárdi, Kőröshegy és Bálványos következett. Előfordult, hogy utóbbi, a hegytetőn levő faluba a nagy hó miatt nem jutottam el. Pedig nem szoktam feladni. Jáki András barátom, a gyülekezet fiatal gondnoka tanácsára már tél elején egy emberes cementzsákot raktam a Trabantomba, hogy a csúszós utakon az ne faroljon ki. Többnyire jéghideg templomba érkeztem. Gyakran a reformátusok fogadtak be minket, kisebb testvért, persze a fagyos légkör nem volt felekezetspecifikus. Több településen viszont háznál tartottunk istentiszteletet. Előbbi helyen beszéd és ének közben látszott a leheletünk, és meggémberedett ujjimmal lapozni is alig bírtam a bibliámat, utóbbi esetben viszont kellemes melegben ültünk díványon és fotelban, széken és hokedlin.

Szerettem ezeket a napokat, hiszen azokkal a szórványhívekkel lehettem együtt, akik ritkán jutottak el evangélikus istentiszteletre. Előfordult, hogy szüleim meglátogattak karácsonykor. Ilyenkor ugyancsak lelkész édesapámmal együtt tettük meg a két kört: első ünnepen én prédikáltam, a másodikon ő.

Amikor pedig már Budapesten, Kőbányán lelkészkedtem, akkor nem a távolságok legyőzése jelentette a legnagyobb feladatot, hanem hogy karácsony második napján – vagy éppen húsvét hétfőn – is újat tudjak mondani. Sokan ugyanis olyan kitartóak voltak, hogy bizony ott ültek valamennyi istentiszteleten.

Mióta püspök volnék, talán valamennyivel kevesebb a személy szerint rám jutó alkalom, de az emberek talán jobban odafigyelnek minden egyes szóra, sőt hangsúlyra is. Adódhat persze, hogy be kell ugranom egy beteg lelkész helyére, mint ahogy tegnapelőtt, szenteste is történt. Sokan megkérdezik, mit jelent ez a család szempontjából. Nem szeretném idealizálni a helyzetet: kétségtelen tény, hogy feleségem és a gyerekek részéről nem kevés áldozattal jár ez a helyzet, ugyanakkor valamennyien gazdagodunk is általa. Mert azért az tagadhatatlanul jó érzés, ha a vacsoraasztalnál éppen ők térnek vissza a prédikáció valamely mozzanatára, arról nem is beszélve, hogy az istentiszteleten gyakran maguk is felolvasnak egy-egy szakaszt. Olyan is volt, hogy kisfiammal ölemben ültem végig egy istentiszteletet, amit akkor történetesen nem én tartottam. A kezdőénektől a záró ámenig végigaludta az alkalmat, majd miután felébredt, szemét dörzsölve így szólt: „Milyen rövid volt ma az istentisztelet!” Ugyanő vagy tíz évvel később egy szilveszteri bulira úgy készült, hogy barátaival előbb eljött az istentiszteletre. Időben és jóindulatúan ezt mondta: „Fater, aztán tedd oda magad, mert itt lesznek az osztálytársaim.”

Ha karácsony másnapján már valóban szabad vagyok, akkor bizony ugyanúgy piszmogok, mint bárki földi halandó ilyenkor. Most pedig pizsamában és köntösben ülök az asztalnál a reggeli romjainál. Korán reggel óta teszek-veszek, amolyan polgári csökevényként kávé mellett átnéztem az újságokat. Jelentem, a print nálam nem hal meg. (Mondom ezt most, hogy egy elektronikus felületre írok. Virágozzék minden virág.), Szeretném hinni, hogy a magyar sajtó sokszínű, így még szenteste megvettem az összes olyan napilapot, amire nem fizetünk elő. Mi tagadás, megremegett a hangom, amikor – életemben talán másodszor – Népszavát is kértem az árustól. A Szép Szó melléklet egészen kiváló. Becsülöm Beer Miklóst, hogy minden felületen tud újat mondani: a Népszava mellett megszólaltatja őt a Magyar Nemzet, a Nők Lapja és hvg.hu is.

Most van időm a Vigilia decemberi számát is átolvasni. Lukács Laci bácsi főszerkesztő többünket arról kérdezett, hogy mit lehet ma tenni a békesség érdekében. Szécsi József már a címmel is hangsúlyozza a három ábrahámi vallás összetartozását és közös felelősségét: Sálóm áléchem! Pax tibi! Szálem álejkum! Ezt a hármasságot őszintén szólva tegnap be is emeltem a karácsonyi igehirdetésembe. Nem vagyok biztos benne, hogy mindenki egyaránt örült neki.

Ha már Vigilia, akkor meg kell említenem, hogy itt jelent meg 1985-ben Heinrich Böll Állandó karácsony című remek novellája. Úgy jött ki a lépés, hogy karácsonykor két prédikációmat is egy-egy Böll-szemelvénnyel kezdtem. Szenteste a jászolnál-ból idéztem azt a jelenetet, amikor az egyik novella főszereplője, Benz a pályaudvaron nézelődik, és egy kirakatban meglátja a szakállas, finom öltözékű háromkirályokat, amint hátrafelé kinyújtott kezükkel képzeletbeli tevéiket húzva műmohán lépdelnek. Feltűnik neki, hogy Szent József előtt az álláig érő árcédula állt, rajta a felirat: ,,256.- márka, az egyes darabok külön-külön is megvásárolhatók”. Karácsony másnapján azon tűnődöm, hogy szépen ki lehet árusítani már a betlehemes szereplőit? Ha József 256 márka volt akkor (pre-eurós idők!), akkor mennyibe kerülhetett a Kis Jézus? És a novella megírása óta eltelt időben esett vagy nőtt az értéke? Válasz helyett, irodalmi lapba írván, felidézem, mit is mondott unokaöcsém egy karácsonykor: „Láttuk a betlehemet. Ott volt a Kis Jézus, Mária és József Attila.” Értelmiségi család.
Böll Állandó karácsony című novellája a Vigilia 1985 decemberi számában jelent meg. Egy olyan idős asszonyról, Milla néniről emlékezik meg, aki rajongott a karácsonyfa díszítéséért. Nagy bánatára a háborús évek alatt nem állíthatott karácsonyfát, s amikor az első békeévben, az ünnepek múltával leszedték a díszeket a fáról, az asszony eszelősen beteggé lett. Csak úgy tudták gyógyítani, hogy újra meg újra karácsonyfát díszítettek föl neki, és minden este eljátszották a Szentestét. A fa körül egy tucat üvegtörpe állt: alattuk gyertyaláng, a hő hatására mozgatták karjukat, és parafa kalapáccsal kalapálták a harang formájú üllőt. A karácsonyfa csúcsán pedig ezüstruhás, piros arcú angyal függött; ajka időnként fölnyílt, és azt suttogta: „Béke, béke”.

A család ugyan tett néhány bágyadt kísérlet arra, hogy az ünnepet abbahagyják, vagy kihagyják, ám Milla néni részéről olyan rikoltozással találkoztak, hogy a továbbiakban végérvényesen tartózkodtak minden effajta szentségtöréstől. Nemcsak a családtagoknak kellett ott lenni, hanem a plébánosnak is: ő régi lelki gyermekére tekintettel néhány hétig még tűrte valahogy, de aztán elmaradt. Jött helyette a káplán, ám ő a júniusi melegben nem bírta ezt az abszurd helyzetet, és hahotázni kezdett. Mindenki rémülten Milla nénire meredt, ő azonban rezignáltan csak annyit mormolt, hogy „reverendás proli”, s egy darab marcipánt dugott a szájába. Rábukkantak azonban egy nyugalmazott prelátusra, aki a közelben lakott. Ez az elragadó öregúr a legtermészetesebb szívélyességgel vállalkozott rá, hogy rendelkezésükre áll, és kész napról napra teljessé tenni az esti ünnepség létszámát.
Időközben sikerült elérni, hogy a gyerekeket viaszbábukkal helyettesítsék. A babák előállítása ugyan drága mulatság volt, de nem lehetett engedni, hogy a gyerekek továbbra is naponta teletömjék magukat marcipánnal. A törpék kalapáltak, az angyal suttogott, elénekelték az Ó Tannenbaumot, süteményt ettek.

Csak ők ketten maradtak boldogok: Milla néni meg a prelátus. Elbeszélgettek egymással a régi jó időkről, és csak akkor szakítják félbe csevegésüket, ha fölzendült egy-egy karácsonyi dal.

A prédikációban abban az összefüggésben idéztem Böll novelláját, hogy mennyire meg tud üresedni a karácsonyunk. Önkritikusan kell szólnunk arról a magatartásról, amit az egyház tanúsít. Hasonlóan az itt szereplő papokhoz, mi is csak asszisztálunk egy mániához? Kiszolgáljuk az igényeket oly módon, hogy közben magunk is nevetségessé válunk?

Az egyház kezdeti működésére nem ez volt jellemző. Hogy mást ne mondjak, ma Szent István napja van. Ő volt az első keresztény vértanú, akiről a Cselekedet könyvének 6. és 7. részében olvashatunk. Ellenségei haragra gerjedtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene. István ezt mondta: „Látom az eget megnyílva, és az Emberfiát, aki az Isten jobbján áll.” Azok hangosan kiáltoztak, bedugták a fülüket, és egy akarattal rárontottak. Kiűzték a városon kívülre, ahol megkövezték. Utolsó szavai ezek voltak: „Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!”

A világ számos pontján megemlékezünk ma a vértanúkról.

Fabiny Tamás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.