Allegro barbaro
2007. augusztus 16. - Sebők Marcell
„amikor a falánk hernyó egy egész hetet végigzabál, egy tisztítókúrának is beillő gyümölcsmenyiséget fogyaszt el, majd édességgel és „bim-bamkolbásszal” csapatja le mindezt, s a hetedik napon megpihen”
- 2007. augusztus 16.
Ma este egy gyönyörű lepke szállt be a dolgozószobámba.
Meg legyek és muslincák és molylepkék. Légköri nyomás, afterparty, vagy bibliai sorakozó, bár ahhoz jól jönne legalább egy sáska. Készülnek a „gusztushuszadikai” parádéra, mint a délután előzetesen trenírozó repülők, amelyek légköri légkalapácsként verték az ütemet, s megakadályoztak minden munkavégzési kisérletet.
A lepke keringett, kerestük egymáson a fogást, kitessékeltem volna mielőbb, menj, menj vissza a szabadba, jobb lenne ez, mindkettőnknek.
Áron egyik kedvenc meséje az, amikor a falánk hernyó egy egész hetet végigzabál, egy tisztítókúrának is beillő gyümölcsmenyiséget fogyaszt el, majd édességgel és „bim-bamkolbásszal” csapatja le mindezt, s a hetedik napon megpihen. Begubózik, s aztán elvonul két hétre a nyugalomba. A pihenő után gyönyörű pillangóként kezd új életet.
Ez nem az a fajta büntető mese, amiről a könyves.blog nyitott új topikot – s nagyon a közepén találta el a kérdést –, hanem a könnyedén tanító, számoltató, asszociáltató verzió a hernyós-lepkés. A nagyobb probléma viszont már régóta foglalkoztat, hiszen előadódnak bizonyos gyerekversek és mondókák, amelyek büntetnek, félelmet keltenek. Ezeket a lemezeket és könyveket még a mai napig is – feltehetően – minden szerkesztői szöveggondozás és kérdésfeltevés nélkül adják ki.
És itt nem csak a „török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja” című klasszikus sztereotípiára gondolok, hanem például egyik kedvencemre:
Mókuska, mókuska, felmászott a fára/
Leesett, leesett, kitörött a lába.
Eddig minden rendben, a baleseti sebészet kompetenciájába tartozó kérdéssel állunk szemben. Azonban a folytatás, az nagyon komoly:
Doktor bácsi! ne gyógyítsa meg!/
Huncut a mókus, újra fára megy.
Tehát adott egy vizitdíjat is kifizetni képes mókus, a törött lábával ott szív a rendelőben, de a felszólított doktor úgysem fogja kikúrálni, hiszen az visszamegy, leesik, és kezdődhet az egész előről.
Ez ám a pedagógia! Meg az orvosi eskű! Szerintem monnyon le, aki ezt elkövette! Kicsit nézelődtem, milyen kontextusokban jön elő ez a nagyszerű mondóka, és az egyből kiderült, hogy ez egy mezőségi nóta, hétlépéses akármi. Ami viszont ledöbbentett az a gyerekes-babás portálokon való sokszori megjelenés, természetesen minden kommentár, vagy kritikai él nélkül. A dolgok legalja pedig az, amikor különböző blogokon a vicces fordulatokkal és fényképekkel foglalatoskodó szülő büszkén írja Lacika, Lilike, Öcsike „naplójába”, hogy „ezt szoktam neki esténként énekelni”, és „ már ezt a versikét is ismeri a kis mufurc”. Anyád!
A gyerek nyilván nem az értelmezés folyamatával van elfoglalva, hanem az utánzás, az ismétlés malmaiban őrölve mond(hat)ja vissza a barbár marhaságokat. Mélyebben tudatosulni ugyis csak később fog benne a tartalom, de már ebben a korban is elképesztő mondanivalója van ezeknek a soroknak.
Ezt úgy próbáltam feloldani, hogy kissé átköltöttem a mondott sort, miszerint:
Doktor bácsi most gyógyítsa meg/ huncut a mókus, újra fára megy.
Kicsit döccen a rím, de ki nem szarja le. Ez persze csak átmeneti megoldás, mert amikor majd óvodás lesz a gyermek, s együtt kell elénekelni a pompás versikét, akkor – nyilván – az eredeti változatot kell szavalni. Ő meg az átírt verziót ismeri. És le lesz teremtve, hogy miket is képzel. És szétültetik. Hacsak nincs egy-egy normális pedagógus, aki már alapból kihagyja ezeket a büntető mondókákat a repertoárból.
Még reménykedem.
Hozzászólás