Béni elmesélte egy álmát. Állunk hárman a liftben, Soma, ő meg én. Ahogy leérünk a földszintre, látjuk, hogy a Lajos döfködi a kukában a kommunális hulladékot. Tömörít. Szikár, inas ember, kb. hetven, ő a mi házunk nácija. Ha éppen nem tömörít, akkor cigányozik vagy zsidózik fennhangon, s ha ezzel mind végzett, akkor rugdossa a bicikliket a tárolóban. Nem szereti, ha csak úgy a falhoz vannak támasztva, egyik erre, másik arra, mert az nem rendes dolog. No, ahogy kiszállunk a liftből, és meglátjuk a Lajost a kukába hajolva, összenézünk, nem szólunk egy szót sem, csendesen nekiesünk, és akkurátusan péppé verjük. Illetve a Béni nem veri, hanem szétterjesztett tenyérrel beletúr a hajába, összeborzolja a hajolajjal lesimított, hátrafésült ősz szálakat. Ennyi az álom. Hát, Bénikém, kezdem az analízist, ez a tömködés a partvisnyéllel elég karakteres szexuális metafora, nem gondolod? Na, egy perc alatt kiderül minden: a barátnőjével ott tartanak, hogy már majdnem… izé, más minden volt már, tegnap a „más” közben beletúrt a csaj hajába, de aztán kicsit összevesztek, és most nem lehet tudni, mi lesz. Kész, ez meg van fejtve.

Megyek krumpliért a zöldségeshez. A Kádár utcában egy kerekes irodaszék áll a falnál, a múlt heti lomtalanításból maradhatott itt, nem kellett senkinek. Házon kívül szék felértékelődik, abszurd lesz és szürreális. Mint egy autóbusz a gangon. Vagy egy morgensterni ló. Székek a Duna felett — ebből akár verset lehetne írni… Lefényképezem. Vagy két éve hordom magammal kis digitális gépem az övemre akasztva, és ez inspirál. Témát látok mindenütt, s utcán, kávéházban, villamoson gátlástalanul fotózok. Mikor hazaérek a krumplival (és a cukorral), bemásolom a mai képeket a számítógépbe. Akkor látom, hogy az utcai szék mögött, a fal tövében nyugszik egy alma. Mint a Nagyítás hullája a bokor alatt. Rohanok le, hogy megnézzem, hát persze, már nincsen ott. Még jó, ha a kép benne lesz a gépben, mire visszamegyek. Vicces, de nincs benne. De találtam egy matracot is, pár lépésre a széktől. Habszivacs. Ezen valaki alszik éjszaka. Reggelente lekászálódik róla, megy a dolgára, nem fél, hogy ellopják.

Ma 70 éves a Tandori. Kimondottan betegesen rajongok érte, úgy, ahogyan nem lenne szabad, azt is szeretem benne, ami nem tetszik. A Canale Grande parti teája óta van ez így. Emlékszem, azzal nyűgözött le, hogy ez a formalikvidátor szabályos kis refrénnel illette szakaszainak végét. Hogy akkor most úgy van bontva a forma, hogy látszólag nincsen. Nekem azóta mondhat bárki bármit, a krimijeit is elolvasom. Délután ötkor a PIM-ben Tandori-est az ünnepelt nélkül, mostanában nem megy el sehova, ezt a születésnapozást direkte le is tiltotta, de hiába. Felolvastak a tiszteletére ezt-azt írók, költők, irodalmárok (nem a legjobb formájukban), de csodát nem lehet a Gutiéktól sem várni, ha nem egy mágus figyeli őket a kispadon ülve, csak egy Schuster. Nincs az a fílingje így. De azért jó volt, összefutottam B. Anitával.

A PIMP-ből egyenest a MÜPÁ-ba megyek, K. Mara bevisz a Maria João-koncertre. Ez egy ilyen nap. Hogy mit csinált simulékony triója előtt a színpadon a brazil-portugál-afrikai Szkülla, azt most nem tudnám megmondani, mert a magyar ábécében egyelőre nem találtam rá bötűket. Jó, nemrég értem haza, és ebbe mindjárt bele akartam írni, de ehhez több idő kell nekem. Én ilyet még életemben nem láttam. Visszatérünk rá, jó?

(Megvártam, míg lesminkel, és kértem tőle autogramot. Ez volnék én itt, a képen? , kérdezte. Hát, lehetséges, mondtam, de életben sokkal szebb. Megköszönte, és bókolt hozzá, úntalan.)
Kati nem hívott egész nap, nem írt mailt. Megsértődött, mert ki volt kapcsolva a mobilom? Igaz, hogy nem hívtam én sem őt, de akkor is.
Holnap reggel a krumpli projecttel kezdem a napot, délre el kell készülnie. Legyen ez a másik, amit prolongálunk.