„Én pedig ímé özönvizet hozok a földre,

hogy elveszessek minden testet, a melyben élő lélek van az ég alatt;

valami a földön van, elvész.”

/Mózes I. könyve/

     A délelőtt álmosan, szürkeségben telik. Kinn zuhog. Kinn túl lassú minden. Ilyenkor az ember egésznap csak aludna (ha, tudna, de nem tud). Zsanettel kimegyünk az állomásra, veszünk vonatjegyet. Szombat reggel Szentendrén Költészet Vására. Meghívtak a Hiteltől. Tíz fiatal költő másfél órában (de erről majd holnap).

     Délután a vonatot épp, hogy elérjük. Ömlik. Eszembe jut, hogy este elkezdhetnénk bárkát (Békéscsabán már megtörtént, szóvicc pénteken is) építeni, én növesztenék szakállat, Zsanett mosna, főzne, etetné az állatokat. A nadrágom teljesen elázik. Özönvíz (a bárka dolog talán tényleg nem hülyeség). Bár nem vagyok benne biztos, hogy állatokat vinnék, inkább embereket, szakmára leosztva (kettő költő, kettő író, kettő orvos, kettő jogász,…), ez lenne az én emberfarmom (hatalmi vágyálmok, Orwell nevet).

     A vonaton mindenki csendben (ez az IC, persze). Csak egy fura társaság motyog egyfolytában. Dél-ázsiai oroszul beszélő nők, férfiak, egy magas csehül, félig magyarul beszélő szemüveges figura, egy angol házaspár. Kezdem álomban érezni magam. Talán extraktort (Nolan felriad) küldtek rám a napló ügyében (bármi megtörténhet). A cseh úriember Ferihegyen leszáll. Mindenkinek kioszt egy túró rudit, egy szárított piros paprikát és egy csomag Rákóczi szalámit (magyar ízek). Nem jövünk rá a titokra. De figyelek, hogy hallom e Piaf regrette-jét (naplómba beszökött), mert akkor baj van. Zsanett már tényleg alszik (álompor a légkondiból). Mellettünk szalad a táj (alább, teljes szürreál). Mindenkinél notebook (én sem lógom ki a sorból). Javaslom a MÁV-nak konnektort minden ülés mellé, és ingyen wifit (építem az ország imázst, újra). Aztán lemerülök és tudományt olvasok.

     Ötre érkezünk (minő gyorsaság, ha a franciák, vagy a japánok ezt tudnák). Írok a Szegőnek (Szegő neve újra, ígéret ide-oda), Péczelynek, meg a Szabónak. A West Endben bolyongunk. Kaszinóznék. De nem teszem. Kaszinóznék. De nem teszem. A szerencse forgandó. Forgassuk. De nem teszem. Elragadja az embert. Beszippant. Nem szabad. Inkább megiszom egy sört, az forog is, meg már majdnem olyan, mint a félkarú rabló (fél kar híján).

     Renátóval konzultálunk telefonon. Rászólok, hozza a nála hagyott könyveimet (Kele Fodor és Ayhan Gökhan első könyvei). Gökhanéról lehet kritikát is írok. Azt mondja jön a vásárra, siet Weöres városából. Mondom jól van, siess és hozd a könyveim.

     Utána vacsora. Egyelőre senki sem válaszol (mindenki alszik). Marci aztán invitál, talán. Dóra is. De valahogy az eső, a vonat, és a West End leszív. A négyes-hatos meg felbosszant, eltűnnek a reményeim.

     A Mester utcában küzdünk az éggel. Nappal napsütésben szebb. De így is pesti kedvenc. A sok növény, a viszonylag szűk utcában huszonegyes villamos álom (Nolan jól szórakozik), szép. Aztán be az Iparba és irány az ágy (reggel korán kelünk).

     Éjszaka felriadok, a Mester utcából barkácsolást hallok. A dél-ázsiai oroszul beszélő nők, férfiak, a cseh úriember a szemüvegével és az angol házaspár túró rudit, piros paprikát és Rákoczi szalámit eszik az Ipar utca sarkán. A huszonegyes megállójában meg egy szakállas alak bárkát épít és én nem kaptam meghívót. Piaf a háttérben énekel, kint tovább zuhog.

     Pesti esti vész eredmény: netnapló:lba=5:0.