Rossz hírem van. A tegnapi naplóból egy szó sem volt igaz, kivéve az, hogy édesanyámat elütötte az autó.

            De például sajnos nincsen bátyám. Nem írtam a Hölgyvilágba. Jorgosz Baia verseskötete tényleg tetszett, de már korábban olvastam. Az ácsorgás az esőben nem a jó élet titka, hanem balekság. Nusika, a képzelt nagynéni, sajnos nem az én rokonom. Az én családomban ijesztően alacsony az átlagéletkor. Mindennemű pályázat beadásával csak a lelkiismeretemet nyugtatom, tudom, hogy az egzisztenciámat baromira nem mozdítja elő. És még sorolhatnám.

            Tegnap én voltam az irodalmár, aki csak a saját művéről bír beszélni, maximum azokéról, akikkel még jóba van, vagy szeretné tudatni a nagyközönséggel, hogy jóba van velük. Mindenkit ismer, akivel már kétszer találkozott, és keresztnéven emlegeti őket társaságban. Különben pedig normális lenne, de erre vitte rá az egzisztenciális kényszer, vagy a hatalomvágy, vagy a hiúság, vagy csak egyszerűen belesodródott.

           Igaz, a képeket tényleg én csináltam. Néha szoktam fényképezni, meg rajzolni. Kérdezte a kedvesem:

           - Hol az a félresikerült rajzod a múltkorról?

           - Felvittem a galériára, de lefényképeztem.

           - Az jó – mondja -, és azt meg lefested, azt megint lefényképezed, azt megint lefested, és így a végtelenségig.

           - De nem túl monoton ez? – erre én.

           - Miért, van egy pasi, aki csak számokat ír egy nagy falra, csak néha arannyal. Én:

           - És befutott vele?

           - Ja, be, látod, én is ismerem.

           - Hogy hívják?

           - Elfelejtettem.

           Szóval: ma mi legyek? És egyáltalán, mi történjen velem? Hiszen a valóság az, hogy nem tudok elszámolni az időmmel. Leírhatom, hogy 9.30-11.30-ig tréningeztem, aztán hazajöttem, volt egy tanítványom, aztán a laptop előtt agonizáltam, aztán szerencsére jött a kedvesem, aztán este mentem dolgozni, és fél tízkor végeztem.

           Akkor írok erről a munkáról. Nőkkel dolgozni nagyon különös, és nehéz. Pedig én is nő vagyok. Nőnek lenni az egyik legnagyobb kicseszés a világon. A női olvasóim most nyilván nem kérdezik meg, hogy miért. Habár vannak, akikben tombol a kognitív disszonancia, és akkor olyanokkal jönnek, hogy gyereket szülhet, és ez a frankó anyasági érzés csak a nőknek adatik meg. De egy csomó nő van, akinek erre nincs lehetősége, hajlama, vagy nem képes rá. Hát akkor őket lesajnálják az ilyen kognitívan disszonánsak. De a gyerek is csak tizenegynéhány évig tart ki, és akkor utána mi van. Tehát ezért nehéz nőkkel dolgozni.

           De ott vannak például a pasik, meg a jó ruhák. A lány, aki ruhákat szokott nekem csinálni, ma is előállt egy több mint kedvező ajánlattal. Lefényképezhettem volna, de nem jutott eszembe. Amikor kicsi voltam, és beteg, sokat voltam a nagymamámnál, aki naphosszat és éjszakákon át varrt. Női szabó volt, maszek. Illetve most is az, csak már nem dolgozik, mert megvakult. Van egy ilyen öröklődő vakság nálunk, úgy látszik, női ágon. Sok nyugatról hozatott divatlapja volt, és én naphosszat azt nézegettem. Varrni is megtanultam, hiszen mindig láttam, hogyan csinálja. Nem engedhette meg magának, hogy félretegye a munkáját, azt mondta, gyere, megyünk szabni. Letörölte a konyhaasztalt, mert külön műhely sem volt, és kiszabtuk a ruhát. A babáimnak mindig tök jó ruhákat csinált. Ruhatervező akartam lenni, de a családi közhangulat sajnos nem tette lehetővé. Merthogy elég volt már abból, hogy vagy a földet túrjuk, vagy a varrógép fölött görnyedünk, mondták a szüleim, generációkon át. Úgyhogy legyek csak például értelmiségi.

           Csak sajnos azzal nem számoltak, hogy annyira antiszociális vagyok, hogy a legmegfelelőbb pálya az volna nekem, ha itthon ülhetnék egyedül, és babrálhatnék valamit. Legjobb lenne, ha ez egy kertes, magas kerítéssel elzárt házban lenne, jó messze mindenkitől, hogy még véletlenül se jöjjön arra valaki. Csak például madarak. Hay pajaros, a quien pongo comida. Hay cuatro paros. Les gusta mucho el nuez.

           De most ezt a szálat is ejtem, mert csak ezer karakterem maradt, és még a képekről akarok írni, amiket ma letöltöttem a mobilomról. Van rácsos-őzes, rácsos-kacsás, rácsos-pávás, rácsos-utas. De nem tudom, hogy miért jó ez, és a fényképezőgéphez se értek abszolút, csak ez a mobilom van. Úgy kezdődött, hogy a másik elromlott.

           Úgy látszik, a jó dolgok mindig úgy kezdődnek, hogy más dolgok elromlanak.

           Ezt a régi mobilomat nagyon sajnáltam, már három éve megvolt. De mikor az újat megkaptam, már nem sajnáltam, mert ezen jobban lehet hallani, meg kamerás. És akkor lefényképeztem a rácsokat, amiket az ablakomból láttam. Ezek az első rácsos képek.

 

 

 

 

 

 

           Egyszer meg felmásztam a Szent István Parkban egy szoborra, hogy onnan fényképezzek le valamit. Erre odajön egy férfi, hogy ugye a Testnevelési Főiskolára jártam. Mondtam, hogy nem. De erősködött, hogy ő látott engem ott. Mire rájöttem, hogy tényleg láthatott, mert ott volt a konzulensem a táncpedagógus szakdolgozatomhoz, és a könyvtárban is jártam. Erre mondta, hogy nem megyek-e föl hozzá inni egy kávét. Mondtam, hogy nem.

 

A pávás képek:

 

 

 

 

Van páva fakapun át:

 

 

 

Farkavesztett páva:

 

 

 

 

Meg olyan pávák, akiknek megvan a farkuk, de inkább a pia érdekli őket, mint a háttérben gubbasztó terepszínű tyúk:

 

 

 

Habár pávakéken is lehet terepszínű a madár: