hirdetés

Álomnapló 3.

2010. július 28. - Nagy Gabriella

Bent egyik pillanatról a másikra elered az eső. De nem vízcseppek hullnak, hanem a pernye.
hirdetés

Van egy kastélyom. Sziklára épített, romos ház, benövi a borostyán. A toronyszoba félköríves, háromablakos lengőerkélyről nyílik, csak kintről lehet megközelíteni, a vastraverzeken. Otthonos, meleg világ, többnyire sötét van, bent lámpafény, körös-körül fák, bokrok, indák, a kertből egy ág behajol az ablakig.

Álmomban épp bent ülünk apámmal, odakint invázió van. Így hívom álmomban, rovarszerű lények közelednek, zöldessárga, ovális alakú bogarak, a kitinjükön fekete jellel. Már beették magukat a kastélyba, két helyen is fészket raktak. Reszketek, de sietve szétdúlom az egyiket, mérget öntök rá, a saját mérgüket, amit ott tárolnak a fészek szegletében. Majd rendet teszek, elosonok. Tudom, hogy óriási baj lesz ebből, bezárom az összes ajtót. Addigra már sokan vagyunk a kastélyban, egy egész nép, a lépcsőket vörös bársony fedi, labirintusszerűen ágbogas, zegzugos belülről a ház. Menekülök, tudom, hogy a pillanat törtrésze alatt át kell érnem az épület egyik végéből a másikba. Sosem ismertem azt a sebességet, amivel közlekedem, lépcsőkorlátokat ugrok át, repülök.
A lépcsőfordulóban kinézek az ablakon, akkor már ott vannak, a falon másznak fel, irtóztató sokan vannak. Megijedek, közben mégis félelmetesen nagy erőt érzek magamban. Jönnek, és énnekem meg kell védeni az apám.

Mindezt a halála után álmodom. Hidegverítékben ébredek, lejegyzem, majd nagy nehezen újra elalszom. Az álom folytatódik aztán.

A zöldessárga rovarlények helyett pernye hull az égből, a pernye azonban nem égéstermék, hanem kukacszerű, lebegő lények sokasága. A kastély után egy sokkal modernebb épületben vagyunk, ami ugyanolyan zegzugos és sokszintes, mint az volt. Egy egész nép él benne, nagy, összetartó közösség. Készülnünk kell, mert tudjuk, hogy jönnek, invázió lesz, hatalmas baj. Emeletről emeletre szaladgálok, pakolok, szedem össze a holmikat. Van egy nagy zsák és temérdek bőrönd, de mind máshol, és én őrült igyekvéssel próbálom egy helyre hurcolni őket. Kinézek az ablakon, békésen sétálnak kint az emberek, bicikliznek, nevetgélnek a játszótereken. Egy hang azt mondja, kevesen maradtak az utcán, az emberek zöme már bemenekült. Én mégis túl soknak találom, tehetetlen düh tör rám, miért csinálnak úgy, mintha nem lenne baj, mintha nem volna veszélyérzetük.
Bent egyik pillanatról a másikra elered az eső. De nem vízcseppek hullnak, hanem a pernye. Lebegnek, belelebegnek az ember szájába, nehezen kapunk levegőt. Felgyorsulnak az események, fel kell menni az épület legtetejére, mert elleptek már mindent. A felső, üvegablakos szobában résnyire nyitva maradtak az ablakok. Kétségbeesve rohanok, és csukogatni kezdem őket.
Aztán egyszer csak megállok. Megáll a kezem, és elgondolkodom. Kimondok egy felismerést, ami ott, álmomban született: hogy hiszen víztisztító lények, azzal, hogy beépülnek az ember szervezetébe, beeszik magukat a tüdejébe, biztosítják az oxigénellátást. Megvédenek az igazi bajtól, ami nem más, minthogy egyszer csak ellep, és megfullaszt a sár.

 

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.