hirdetés

Álomnapló 7.

2010. augusztus 1. - Nagy Gabriella

Este volt, varázslatos kertben, fák között sétáltunk.
hirdetés

Álmomban az álomról meséltem. Valódi, gonddal megfogalmazott mondatokban magyaráztam, hogy ha beérsz egy végtelen álomtengerbe, ahol minden vagy legalábbis nagyon sok élet a tiéd, nem kell választanod, mert ezek az életek egyszerre futnak. Persze a valóságban csak egyet tudsz megélni, de néha láthatóvá válnak más világok is, jön olyan pillanat, ahol hirtelen, véletlenszerűen több is összefut.
Aztán egyszer csak felfelé zuhantam. Megjelentek életem szereplői, és mindnek más színe volt, szülőktől szerelmekig és barátokig...

Álmomban sokszor vagyok boldog. Régebben rendszeresen repültem, szobában, a város fölött, először fák ágaiba kapaszkodva, majd ellendülve onnan fel-fel, nagyon messze. Emlékszik a testem a levegő biztonságára. Álmodtam szép szerelmeket, és egyszer felvitt a fénybe az anyám.
Nagyapám, emlékszem, a halála után eljött értem, hogy magával vigyen. És én mentem volna lelkesen, de anyám megfogta a lábam, és nem engedett. Majd egyik álmomban, már az ő halála után, ő jött el hozzám, és én belékapaszkodva felmehettem a magasokba, és megláthattam a fényt. Vakítóan fehér semmi volt. Súlytalanok voltunk, lebegtünk, mézes-édes érzés járt át, leírhatatlanul felszabadult és boldog. Aztán visszaestünk. Én a padlóra, de anyám nem, anyám teste helyett mindenhol törött üvegcserepek hevertek a szobában.

Máskor kivitt a szerelmem a parkba. Este volt, varázslatos kertben, fák között sétáltunk. Az alja tükörszerűen hullámzott, mintha vízzel lett volna tele. Eleredt az eső, a park közepén futó sétányon szaladni kezdtünk boldogan. Ő gyorsabb volt nálam és erősebb, de győzni hagyott. Éreztem az erejét, és lenyűgözött. A második futásnál húzni kezdett magával. Félelmetesen nagy sebességgel haladtunk. Féltem, mi lesz, ha a park végéhez érünk, mert olyan lett addigra, mint egy medence, falak vették körül. De nem ütköztem neki mégsem. Mint az úszók, finoman megérintettem a lábammal, lendületet vettem a visszaútra. Nevettünk, abban az álomban áradón, könnyezve nevettünk, mint egy gyerek.

Aztán apám mutatott valamit. Idegen helyen voltam, előttem romhíd. Két partot kötött össze, és veszélyes, meredek út vezetett rajta. Benőtték a fák, éles fém- és vasbetondarabok álltak ki a füves aljából. Embereket láttam a hídon, le-föl jártak. Volt, aki könnyedén, volt, aki kínlódva közlekedett a sitt, a sok zöld, az indák és kövek között.
Álmomban azon morfondíroztam, mi a franckarikának ez a nehézség, olyan, mintha viccből lenne tele a híd akadályokkal, csak azért, hogy ne unatkozzanak az emberek, akik átmennek rajta. Nem az volt a lényeg, ki honnan hová megy, hanem hogy járkáljanak a hídon.
Míg ezen gondolkodtam, egyszer csak megmozdult a híd, járniuk sem kellett, az út, mint valami mozgó járda, elindult, az akadályok sorra eltűntek, a híd pedig beszívta magát, nem volt rá szükség többé...

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.