Ráérsz?  – kérdezi tíz centire az arcomtól egy lány az aluljáróban, amikor mellé érek. Hát – mondom zavartan –, momentán nem nagyon. Épp a postára megyek, aztán meg le kell vinnem a kutyát is… (Mért, gondolom magamban, ha ráérek, rögtön izélni kell?)

Ez néhány hónappal ezelőtt történt. Egy-másfél éve a Nyugati aluljáróban sétálnak a lányok, azok (ill. kb. azok lányai), akik hajdan a Rákóczi téren, a kocsisoron. Nagyon csúnyák szegények, szakadtak, piszkosak és kövérek. De nem, aki megszólított! Az egy nagyon szép lány. Finom, hosszúkás, (közel-)keleties arc, fekete haj, mélyen ülő fekete szemek. Karján, sajnos, a szokásos retikül, ez egy kicsit lerontja. Ha abból indulok ki, hogy idősebbnek látszik, mint amennyi, akkor 20 lehet. Úgy telt, mint Palya Bea, mielőtt elhízott volna. Hogy kerül ez ide, ez jutott eszembe, de nem mertem visszanézni – minden oszlopnál egy strici vagy segédstrici (amolyan figyelő) áll.

Tulajdonképpen nem nagy csoda (naponta megyek itt keresztül), ma délután megint előttem termett, észre sem vettem, csak amikor odasúgta: ráérsz? Már meg sem ismer... Figyelj, fogtam meg a karját, neked nem kéne ezt csinálni. Ez a mondatom elő volt készítve, ha véletlenül találkoznánk újra. Vágott egy grimaszt és felrántotta a vállát, teljesen egyszerre. Ez van, mondta, egyelőre ez van. Még fogtam a karját, ez is el volt tervezve, érezni akartam bársonyosan sima, kreol bőrét a bőrömmel. Szebb vagy te annál, hogy ezt kelljen csinálnod, szakítom meg a rövid csendet – no, ez a baromság spontán jött. Nem szeretnéd? - tér a tárgyra pragmatikusan. Nem is az van, hogy nem, mondom, hanem hogy pénzért nem tudom. Na jól van, húzza ki a karját a kezemből, majd ingyen, mi? – azzal ott hagy. Én meg húzok be a Kaisersba. Egy várostörténeti panoptikum ez a placc itt, a Nyugati tér alatt. Minden archetípusból lézeng, falnak dől vagy fekszik itt pár darab, de mintha tíz-tizenöt évvel korábbról. Legalább. Valahogy itt maradtak. Lehet, hogy az önkormányzat statisztái, akiket azért bérelnek föl, hogy szórakoztassák az erre járókat. Budapest retró. Vegyük például a japán hittérítőt. Kora délután kezdi a műszaki beállást (fekete kesztyűben), szintetizátor, hangszórók, mikrofon bepróbálva legyen az előadásra. Három óra körül kezdi szadizni a csöveseket, magyarul laudál, egész érthető kiejtéssel, a felesége meg ingyen ebédet oszt műanyag tálkákba, ám a kondérba csak az után csap bele először a merőkanál, hogy végighallgatták szépen a prédikációt. Állnak békésen a sorban, majdnem a BKV-pénztárig, kibírják azt a félórácskát. Mire Kobayashi rázendít messze zengő tenorjával a zsolozsmás dalokra (magyarul), már esznek mind, kukásládán, földön ülve, ki hogyan. Az asszony meg nyomja alá az akkordokat szintetizátoron. Vannak még aláírásgyűjtők kempingasztalkával, tizenéves fiúprostik, van balkezes hegedűs és Rolling Stonest zúzó gitáros-szájharmonikás hippi a 60-as évek végéből. Mind egyszerre. Nemigen lehet itt unatkozni a falra szerelt nyilvános telefonok alatt ülve háromlábú horgászszéken, kicsit jobb, mint a Joshi Bharat.

Estére kiürül a szín, a retikülös lány is visszasétál valami Wenders-filmbe.

Zelki János