hirdetés

Amerre nézek

2011. október 9. - Tarján Tamás

Egy komolyabb munkafolyamathoz a növekvő káoszra, az utolsó mondat után kitett írásjelet követően a rendrakás örömére, megkönnyebbülésére: a visszatérő rend távlatára is szükségem van. - Tarján Tamás befejező Netnaplója.

hirdetés

Kevés valóban funkcionáló jó tulajdonságom közül legkevésbé a rendszeretetemet szokás elvitatni. Tizenhárom négyzetméteres dolgozószobám néhány bútorát, ezernyi könyvét, sok növényét, nem kevés fényforrását valóban féltő és féltékeny gonddal tartom rendben; a külső territóriumokat, a távolabbi helyiségek mindegyikében terjeszkedő könyvespolcokat ugyancsak. De nem akkor, amikor dolgozom. Ilyenkor mesterségesen is rendetlenítek, az előszedett köteteket, dokumentumokat, egyebeket szétdobálom, a CD-ket tokjuk mellett hagyom porosodni, tobzódva halmozom a padlóra szórt papírszemetet. Egy komolyabb munkafolyamathoz a növekvő káoszra, az utolsó mondat után kitett írásjelet követően a rendrakás örömére, megkönnyebbülésére: a visszatérő rend távlatára is szükségem van.  Az új tiszta lapra és lakra, amely a következő munka első percével vesz búcsút tisztaságától. Talán ezért is szeretem, becsülöm annyira Nádas Péter Takarítás című színművét, melyben a lakás fizikailag és szimbolikusan végigvitt rendbetétele az otthon még súlyosabb feldúlását indukálja, nem csekély történelmi és morális tanulsággal.

De nem elmélkedni akarok, csupán – az olvasó türelmét megköszönve – a netnapló laptopba kopogásának egyhetes folyamatát lezárni. Jelentem: köröttem a könyvek, fényképek, jegyzetek zsibvására óriási (persze volt elég teendőm a naplóíráson kívül is). Egy hete nem locsoltam; mosásra váró ruhadarabok keverednek szkenneléshez lefosztott könyvborítókkal; két szemüvegem eltűnt. Mégis van hová néznem. Talál biztos rend-pontokat a szemem. A bekeretezett grafikák, az érmek, az emléktárgyak nem mozdultak a helyükről, fenntartják a szoba struktúráját. Róluk – néhány képzőművészeti alkotásról – adok most hírt: tárgyakról, melyek végigsegítettek az elmúlt héten. Tárgyakról s a holdudvarukról.

Másod-unokatestvérem, Páljános Ervin szobrászművész, aki a közelmúltban nagy visszhangot kiváltó köztéri alkotásokkal öregbítette hírnevét, rajzolással és éremkészítéssel is foglalkozik. József Attila-plakettje karnyújtásnyira fekszik egy asztalkán. A tapintását is szeretem: szinte egy sors Braille-írása az érem. Levélnehezéknek nem használnám. Vajon reprodukálva hat-e anyaga, színe, mértana?...:


Első látásra talán homorúnak tetszhet a domború emberalak. A kalapos férfi a korlátra támaszkodva, nekünk háttal, meg nem ismerhető arckifejezéssel tekint le a sínek hálójára. A két különféle vonalrend – a vágányoké és a felüljáró rácsozatáé – a maga tördelt együttesének középpontjába vonja a figurát. Ha „A 12 legszebb magyar vers” programban sor kerül a József Attila-konferenciára, az Eszmélet elemzésére (mint október 4-i jegyzetem előre jelezte: egy budapesti pályaudvar különtermében), J. A. „Vasútnál lakom” verseinek – és 1937. decemberi tragédiájának – mementójaként e plakett bizonyosan velem lesz.

Németh Klára zalaegerszegi/hahóti művészbarátom ajándékát, Az utazót sajnos nem tudom itt megjeleníteni. A zöld, bordó, sárga felületekből komponált hórihorgas bohóci figura két bőröndjével, lehunyt szemű, befelé néző orcája titkaival Timár József híres szerepképére, Az ügynök halála emblematikus fotójára is emlékeztet, bár e tűzzománc négyzetességét, szögletes benyomását lekerekített sarkok holdja és légiesítő, villanó pont- és gombpettyezet enyhíti, csillagozza. Amióta a híres Timár-fotó készítőjétől, Keleti Évától tudom, hogy a legendás előadásban így, két kofferral Timár József sosem feszült neki színpadi és személyes élete utolsó próbatételének (a jelenet egy nagy csomagra volt beállítva, a felvétel egy alkalmi színészi nekigyürkőzést rögzít), háromszor is meggondolom: amit kritikusként színi valóságnak, ítéletemben „igazságnak” vélek, vajon az-e.

A következő huszonöt betűt csak az ablakpárkányra támasztott képeslap őrzi. Az eredeti faragott követ sajnos nem hozhattam haza:


Pedig akkor lenne jókora és régi címere a rejtvényekhez, rébuszokhoz fűződő szenvedélyes érdeklődésemnek, rejtvénykészítő énemnek, melyről szívesen írtam volna, az elmúlt napokban, de valahogy – más témák elsőbbsége miatt – elmaradt. E bűvös négyzet többféle megfejtése eléggé közismert – vagy könnyen megkereshető –; és valószínűleg úgysem helyes egyik dekódolás sem. Vajon hány ezerszer olvastam már el oda-vissza, le-fel, keresztül-kasul ezeket a szavakat? Rengetegszer, de nem elégszer. Végeérhetetlenül olvastatja magát a megfejthetetlen, a még a fényképen is szép, idő-tanúsító véset.

Ha betűkkel való elvontabb találkozásra van szükségem, sétálok egy pár métert, a lakásnak azon az ösvényén, ahol Tandori Dezső „levélnyomatai” függnek bekeretezve. Ezekről sem szolgálhatok képpel, s mert a költő-író-műfordító-performer-rajzoló e technikát ma már tudtommal nem alkalmazza, felelevenítem: három évtizeddel ezelőtt két papírlap közé indigót fűzött – mintha versgépeléshez készülődne –, az indigó fölé egy egészséges, gazdag rajzolatú falevelet helyezett, és e kis köteget átforgatta az írógép hengere alatt. Létrejött az alsó lapon a molekuláris hűségű, sokjelentésű, szépséges levél-lenyomat. Megismételhetetlen egyszeriséggel. Hiszen maga a levél megsemmisült a technika folytán.

Tandori madár/tojás rajzainak és ún. 0 kilométerkő vázlatainak üveglap alatt is kézirat-friss fala következik, s már oda is érkezem a felkeresendő betűkhöz:


Hatvanadik születésnapját e hónapban ünneplő barátom, a sok műfajban járatos Orosz István egykori diplomamunkája ez a plakát. Egy példányát még fiam születése előtt, kedves aláírással ajándékozta nekünk. Lőrinc azóta már a latin ábécén kívül más alfabétumokkal, a magyar után más nyelvekkel is megkezdte a kapcsolatfelvételt, de a gyerekszobában, ágya fölött továbbra is ott függ világunk nem is egy szegmensének – a betű-lepkéknek, szám-rovaroknak – e nem fakulhatóan színes, éjszakára álom-keltő kavalkádja.

Orosz Istvánnal második színibírálat-gyűjteményem hozott össze: címlapot kértem s kaptam tőle. Immár tíz körül van „közös” könyveink száma. Az ő fedélzeti rajzaival napvilágot látó munkáimat szívesen dedikálom így: „…írtam, amit írtam, Pista rajza mindenesetre nagyon jó!”

Valóban az. Érvelnék, tanúskodnék, elemeznék – de „tárlatom” falja a felületet, mindjárt elfogy az utolsó napló nyolcezer karaktere.

Miként írtam e naplót? Így, szemmel:


Orosz István – Utisz [ουτις] – műve ez is. Fentebbi formájában ugyancsak egy színikritika-kötetem címlapján látható. Orosz gondolkodásmódja, az irodalomban is otthonos művészi észjárása, esszéinek szellemi potenciálja, a munkásságát uraló anamorfózis, az anamorfikus világszemlélés, a vizuálisan megragadható valóság inkább sóhajos-ironikus, mintsem tragikus bizonytalansága mély hatást tett rám. Ezért is keresem műveihez az utat, szerencsémre régi barátságunktól megerősítve. Utolsóul is tőle üzenek egy képet. Ez a számítógépem képernyővédő ábrája is. Én úgy képzelem – hadd utaljak vissza az október 3-iki naplóra –: az alábbi ház, ablak kint-bentje a Ráday utca valamelyik épületének köszönheti ötletét. Néha azt gondolom: én vagyok látható rajta (bár sokkal inkább maga Orosz; vagy más). Az életkor kissé változott, de a fiú-ság kockáztató-szemlélődő tartása talán nem.

A viszontlátásra.




Tarján Tamás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.