Benne van persze az előző esti két vendégség, az egyik külföldi tanítványokkal, a másik egy házassági évforduló, de mindez csak ürügy, hogy eszembe juthasson már ébren az nka (csupa kisbetűvel) szépirodalmi alkotóknak szóló döntése, amit többen erősen vitatnak részrehajlás, ésszerűtlenség, buli-jelleg miatt. A minap CS. V.-nek még rezignáltan mondtam az engem illető részét, ma – látva a névsort – már nem csak rezignált vagyok, de bosszús is.

          Viszonylag könnyű: ha csak sorba veszem, ami ma (holnap és még egy hétig) átmegy a kezem között, szétfeszítek itt minden terjedelmi korlátot. Tizenhárom év intenzív gyűjtőmunkája, vagy inkább „félretesszük, majd meglátjuk” gondolattal kísért lustasága hozza meg gyümölcsét. Lakásfestés, vagy inkább csak két szoba (az egyik az enyém) plusz közlekedő (ez a szó nagy kincs: közlekedő – nem ember, nem autó, hanem egy többnyire görbe folyosó, ezt nevezik ma közlekedőnek) festése következik hamarosan, és ahogy lenni szokott, az előkészület és az utómunka tovább tart, mint a glettelés meg a gurítás. Alapelv: ami évekig nem kellett, arról az idő bebizonyította, hogy nincs is rá szükség – ez a papírokra, folyó ügyekre vonatkozik. Na de a tárgyak, feljegyzések, fotók. Itt van pl. egy valahonnan elemelt Erdély Miklós kép, mintha egy mozdonyt vezetne. Vagy két példányban „Halász Péter hangos levele New Yorkból 1978 tavaszán”. Fekete, hajlékony lemez, 19 cm átmérő, a dátumból következik, hogy nem számítógépbe való, hanem lemezjátszóba, na de melyik sebesség: 33? 45? 78? (Már ha véletlenül egy 20 éves olvassa ezt: régen a lemezjátszók e három sebességgel játszották a lemezt, a számok a percenkénti fordulatot jelezték. Maradt az LP, vagyis a 33-as. HP hangját akkoriban meghallgattam, most nem is merném feltenni a lemezjátszóra.)

          Tehát 13-14 év finom porát szippantom az egyik porszívóval, közben azért a másik, az orrszívóm is telemegy, prüszkölök. Mivel ez a fenti, tetőtérben lévő két szoba, a dolgok jó része kikerül majd egy fólia alá a padlástérbe. Még nem tudom, mit csinálok közben ezzel a géppel és tartozékaival, amelyeket nem tudok nélkülözi két hétig. A gurítás egyébként a gurigával, vagyis a teddyvel való festékfelhordás. Dénes, aki gurítani fog, ma jön, és megbeszéljük a teendőket. Számla.

          Öt éve nem tudom kidobni azt a szeptember 11-i újságot, amelynek címlapján – mindnyájan emlékszünk – valaki fejjel lefelé zuhan le a lángba borult épületről, az egyik lába begörbítve. Egy hosszú, megmerevített pillanat. Mintha azzal, hogy ezt a képet őrzöm a még levegőben lévő emberről, talán ott is tudnám tartani. Nekem még él. De hát jót teszek-e vele, ha ezt teszem? Viszont egyáltalán teszek-e valamit? Valamit a felejtés ellen.

          Ehhez képest könnyű megválnom az első magyar irodalmi Nobel-díj eufóriás pillanatait őrző fényképektől, újságoktól. Kertész keze a magasban, szinte száll. Ő is.

          Persze, jól tudom, hogy nem sok jelentősége van annak, mit őrzök meg. Amikor mintegy húsz évvel ezelőtt minden korábbi levelezésem, papírom, emlékem a pincében őrzött bőröndökben elázott, már tudom, mit éreztek azok, akiknek lakásuk, könyvtáruk veszett el a háborúban. Ami maradt: a sárban néhány köteg levél, könyvek fedele vagy belseje, összetört üvegű képek. Az én emlékeimből egy kézbe valót tudtam megmenteni. Jöttem haza, már akkor is a Tűzoltó utcában laktam, és az IKV (Ingatlankezelő Vállalat) kisteherautójára rakták fel lapáttal és egy szenes kosárral a valamiért nagyon gyorsan kiszálló dolgozók. Csendben maradtam, nem tudtam kivel ordítani, csak annyit mondtam, már abbahagyhatják, tovább nem érdemes takarítaniuk. Könnyű volt a lelkem, csak azt próbáltam még, hogy minden, ami a platón mocskosan, szétszaggatva hevert, szálljon át hirtelen a lelkembe. Nem, Magyarországon nincsen ember, aki ilyenkor megkérdezi magától, miért teszem? Jót teszek? Utasítás, parancs volt, ennyi elég.