Kovács Endrét, a magyar avantgárd és underground ismert alakját, aki majd’ húsz külföldi (párizsi, genfi, lausanne-i) év után 1993-ban visszatér Magyarországra, valójában akkor ismerem meg, amikor Veszprém iparosok lakta városrészéről készült fényképeit átlapozhatom: kietlennek, kopárnak, félig iparinak, félig holdbélinek látja a helyiek dédelgetett Dózsavárosát, amilyennek az amerikai filmesek a saját országuk déli városait, avagy a nagyvárosok külső, végtelenül redukált részeit. Endrével e sorozat nyomán közös munkát tervezünk, most azonban a mester Berlinbe készül, kiállítását rendezi a Magyar Intézetben. 50 fekete-fehér képét állítja ki a ’60-as, ’70-es évekből.

De ugyan miként is a sajátjai azok?

Endre, amikor hazatér, szülei hátrahagyott lakásában, egy félreeső helyre tett cipősdobozban megőrződött fotónegatívokra bukkan, ezek nagyobb részét gimnazista korában exponálta Budapest különböző helyszínein. De olyan felvételekkel is összetalálkozik a múltját tartalmazó doboz kincsei között, amelyek készítésére, helyszíneire, alakjaira nem emlékszik. A képek azt az időt őrzik, amikor barátai nyomába lépve elhagyja az országot, de amit rajtuk talál, azok itt-ott nem a személyes emlékei. Sajátjává akkor válnak, amikor többször is átnézi a felvételeket, majd egyre gyakrabban teszi ezt, mígnem kiállításukra gondol, s végül aztán elfogadja, hogy a privátok mellett ama képsorozat is az ő múltja része.

Amnézia ez? S ha igen, kié? Vagy inkább: mié?

Közelállónak találom a helyzetemet: éppen most íródó regényem hőse sem emlékszik korábbi életeire – igaz, részére öt élet jut. Napok óta azon töprengek, miféle eljárással tegyem ezt a különös életet a többi alakom számára, ha nem is átláthatóvá, de érthetővé vagy legalább sejthetővé, míg rátalálok a megoldásra: lesz egy tárgy, amelynek élete és rendeltetése átnyúlik a férfi életein.

Kovács Endre ismeretlen eredetű fényképeinek az a szerep jut, hogy a látványra érzékeny szemű fotóst visszavigye egy régi kor helyszíneibe, ahol ő is készíthetett volna felvételeket. Hirtelenjében akadt számára, a sajátja mellé, egy másik, használható múlja is.

A regényemhez szükséges tárgyra a Kovács Endre amnéziáját, avagy múltteremtését kizsebelő értelmezéseim után bukkanok.

Az emlékezetvesztésre, döntöm el, egyetlen tárggyal fogok utalni!

Amikor meglátom vendéglátóm szobájában az egy ember számára készült, de akár több személy iratanyagát is tárolni képes asztal lapján a levélbontókról készült könyvet, tudom, éppen arra van szükségem. Abban rejtőzik, az fogja adni a kézenfekvő megoldást, ami után, hol óvatosan és tétován, hol minden lehetőséget ígérő zugba beszimatolva, hol pedig a megoldatlanság miatt ingerülten hetek óta kutatok.

Látom, akad abban a kötetben mindenféle azonos szerepű tárgy: öntött, ezüstözött fémlap, amelynek vége agárkoponyát formáz; fémből készített jégmadár, amelynek hosszú-hosszú csőre látja el a tárgynak szánt feladatot; préselt ezüst és celluloid lapka, amely 1900 körül készült el az USA-ban, s a fogantyúja ragadozó madár kampós csőrű feje; franciák által gyártott, fűzfalevélszerűvé húzott kabóca; virágzó rózsát utánzó nyelű, alkotója által szignált eszköz; elefántcsont, mégpedig préselt és cizellált ezüst tokjába foglalva. Többnyire 20 és 30 centiméter közti nagyságú miniatűr remekeket figyelek meg a felvételeken. Levélbontók.

A saját levélbontóm nem ezüst, szaru, lakkozott fa, faragott műanyag, patinázott fém, festett és öntött celluloid, pácolt faragvány, preparált kis krokodilfej teknőcpáncéllal, zergekampó, elefántcsont, hanem faragott ébenfa, valahonnan Afrikából. Ha megragadom a nyelét, egy ember alakjára zárul a markom, nagyfejű, görbe gerincű, madármellkasú figuráéra. Ott áll az íróasztalomon, rendeltetésszerűen alig használom, inkább arra, hogy a végét, ha töprengek, rágcsálom.

A legfontosabb tulajdonsága az, hogy fekete. Nincs ugyan kőszéníze, mégis, akárha szuroksötét és szurokfényes antracit lapocskát tartanék a fogaim között, hozzájárul aláereszkedésemhez a szöveg bányamélyébe.

A tárgy, amelyet az íróasztal albumjának fényképén fedezek fel, akként jut funkcióhoz, mint a diligence, a postakocsi járatainak valamelyik kocsija. Valójában nem játszik szerepet, de nélküle nem zajlik le az információ közvetítése. A levél kommunikációs eszközzé válása egyben a bélyeg, a boríték, valamint a leragasztott kóperta felbontásához szükséges levélbontó sikerét és köznapi használatát jelentik.

Még nem készült el, még nem végső a szövegem. Túljutottam az első szövegváltozaton, következik a több évszakos, konokul végrehajtandó szövegformázás, de máris többször elképzelem, miként fogja RJT, a barátom, amúgy szerkesztőm szövegként olvasni – és most, ebben a Dunára néző lakásban, kétségtelen, rábukkantam a kötet borítójának motívumára.

A levélbontó lesz a regényemben a delizsánsz!

Géczi János