A szerkesztőség általában nem szokta a nyájas és figyelmes olvasót a műhely belső ügyeivel traktálni, most azonban a napkoslató kivételt tesz; Marczisovszky Anna és Györe Gabi hátrébb lépnek egy sorral, és ezentúl kívülről segítik a munkánkat.

Noha nem veszítjük el őket, helyük betölthetetlen. Remélhetőleg a litera nívója nem törik meg, ám a két kivételes hölgy nyomán űr támad, nem vitás. Gabi állhatatossága és precíziós figyelme, zacskós teái és lavórnyi tejeskávéi, a klaviatúrát őrült tempóban igénybe vevő szólói, memóriájának hibátlan működése hiányozni fog bizony. És hát Gabi az egyik alapító munkatárs, ez sem változik. Nem felejtünk!

Anna egy évig dolgozott szűk körünkben, de jelenléte kitörölhetetlen most már végérvényesen a literás életből, nem kétséges.  Konok bája és franciás finomsága, szorgalma és ötletei, mosolya és pontossága hozzánk tartozott. És ez is így marad. És persze, ha nem tudnák, a literán kívül is van élet, pompás esték állnak még előttünk, bizakodhatunk okkal tehát.

Ha a szerkesztőségbe belépünk, mégsem lesznek ott, miközben hála az égnek két csajunk még maradt, Nagy Gabi és Szekeres Dóra, a szomszéd szobában a könyvkolónia diszpécsere, Taigiszer Dóri a megkerülhetetlen varázs, a filmhus tünemények szintén feltűnnek olykor a konyha tájékán, hogy jól megérdemelt búzacsíra pörköltjüket, spenótos kókuszgolyócskáikat felfalják; a szerkesztői munka rejtelmeibe épp bevezetés alatt álló Szegő kolléga is meghozza az élethez a kedvet, ha az elpályázott volna tőlünk, Kálmán Gábornak az erjedt szőlő levének tudományában való szofisztikált jártassága lenyűgöző, Csejdy és Sebők kapitányok szintúgy különleges momentumok, Zelki és Körösi urakról nem beszélve, mégis, mégis, na szóval: mégis kevesebbek leszünk nélkülük.

Miről is volna itt ezek után a napprivatizátor még bármit mondandó? Talán azt, hogy a fenti sorok szellemében tegnap a Spájz nevezetű, minden jóérzésű és -ízlésű dolgozó figyelmébe ajánlandó kimérésben a társaság a szívtájéki fájdalmakat hathatósan csillapította.

A mai délelőttön a Skála-piacon a hangosbemondó a talponálló világhírű (sic!) bordói borait reklámozta, amíg a készlet tart. Nem látott a bámészkodó a szokottnál nagyobb tolongást. Viszont az idén fedezett fel jelentősebb mennyiségű áfonyát a standokon, ennek megörült, erdélyi útjai jutottak eszébe, amikor négy éven át a nyárból tíz napot Parajdon, Szovátán töltött a szegedi dekonstruktőrök, Odorics professzor vezette csapatával, Ficsku Pállal lakott egy szobában, strandra jártak, a büfében két lány dolgozott, Bíró Zsuzsa volt az egyik, Bíró Zsuzsa a másik, az üzemeltető Moldován Gyula festő volt, aki leírhatatlan aromájú szilvapálinkával vendégelte a két pesti hülyegyereket, a víz sós volt, mint a Holt-tenger, a hangulat elementáris, a naplopót fejkendős, gyönyörű, zöldszemű cigánylányok kísérték fel-alá, itták a köményes pálinkát, a világ valószínűleg a vitrolás-rum után következő legrosszabb italát, estére rendszerint tánc kerekedett, hajnalra részegség, másnap jókat lehetett beszélgetni Derridáról, gondolható.

Ilyen csöndes, merengő, mászkálós nap egyelőre a mai, a laptopban egy Dobai-nagyvizit várja a véglegesítést, úgy tűnik a krónikás meglelte annak a terjeszkedő prózának a címét, amin dolgozik, néha csak gat-get, de most lendületbe jött, Békaügetés, ez lesz a cím. Egyelőre remek döntésnek látszik.

Erdély Miklós azt állította, hogy másnaposan, a vigaszági verzióban általában meg szokott kívánni egy szem epret, vagy néhány málnát, a napregisztrátor efféle kíváncsisággal indult a piacra, de valahogy nem kívánt meg semmit, bolyongott, leste a pillanatot, amikor, mint már annyiszor, elfogja az életöröm, az áfonya, igen, az áfonya csempészett némi derűt a lelkébe, de a mosoly illanékonynak bizonyult. Ahogyan nem mosolyogtak ma a paradicsomok sem, a bogyiszlói halmok sem incselkedtek, a savanyú káposzta nem indította be a gyomornedveket, a véres hurkából hiányzott a vér, a harcsából a hal, a csirkéből a comb, az uborkából az uborka. Hálátlan szeretőnek mutatta magát a piac, jóllehet a nappocsékoló legbelül tudta, hogy a hiba az ő készülékében keresendő. Nem mosolyognak rá, mert ő sem mosolyog, belátta ezt kisvártatva. Elhagyta az említett bázist, nem ámította tovább magát, komor léptekhez, savanyú képhez, komor és savanyú hangulatú étkezde dukál, szellemtelen, túlrántott főzelékek, zsemlés fasírtok, ólommentes ásványvíz. Kenyér. Csirkemell. Túl kellett esni azon, amin a napi jegyes nem túl lenni szeret, hanem minél tovább, kéjesen benne – az evésen. El kellett menni valahova, ahol el kellett végezni egy műveletsort a lelkiismeret vékonytestű nyugalma végett. Nem volt benne köszönet – a naptékozlóban.

Most, hogy ezeket írja, most billen mintha valami, ha nem is helyre, de befutóra. A televízióban narancsos répalevest szerkeszt egy tinédzser, sirokkószerű lég mozog.

Mivel azonban az lett ígérve, hogy a vége, az legalább legyen jó, s talán akkor minden az lesz, tehát: vasárnap kiváló barátunk, büszkeségünkre a literán is rendszeresen publikáló Vári György esküszik hűséget az elbűvölő, a literához nemkülönben hűséges Turi Timinek. Akkor most erre van gondolva, és a befutó esélyei erősödnek.