Ha valaha még egyszer megkérnek netnaplót írni, ígérem, csak akkor vállalom el, ha víg időket élek, és tele leszel poénnal. Jó volna, ha másról is szólnék, mint a gyászról, de ez történik velem. Jó, persze, dolgozom, és ez nagy ajándék, hízik a kis próza, csak azt nem tudom, jót írok vagy nagyon rosszat. A vers mennyivel könnyebb! De vannak dolgok, amiket nem tudok benne megfogalmazni. Mindenesetre örülök, hogy ma egész délelőtt írtam, még haladtam is vele.

Délután felmentem apához, válaszoltam anya egy-két levelére, aztán segítettem takarítani. Igyekeztem nem gondolni arra, hogy anyák napja van, és nekem már nincs anyukám, akinek ilyenkor virágot vigyek. És arra se akarok gondolni, hogy másnak van, mert nem akarok irigykedni. Megint nem a levelezés fájt, még csak nem is a takarítás. Az még jól is esett, úgy éreztem, anya örül neki. De amikor felvettem az egyik gyűrűjét, pont jó volt rám, a szemüvege az éjjeliszekrényen, a varrógépben befűzve még a cérna, amivel utoljára varr, az élesen sajdult belém. Aztán belefutottam régi emailjeibe, amiket nekem írt, az utolsókba, amikről álmomban se gondoltam, hogy az utolsók, az meg egyszerűen rettenetes volt. A szavai, amiket már senki nem mond ki nekem. Csak ültem, és nem hittem el, hogy ez még csak az eleje, és lesz még sokkal rosszabb is.

Szerdán a temetés után a család, meg a messziről jött barátok feljönnek még hozzánk, próbáltam megfelelő mennyiségű poharat meg tányért összeszedni, kirakni az asztalra. Holnap a Felvidékre megyek felolvasni, nem lesz máskor időm, nekem könnyebb ezt átlátnom, mint apának. Furcsa volt, hogy tulajdonképpen az örökségemben turkálok, hogy mi maradt anyámtól, nagyanyámtól, dédanyámtól. És persze arról beszélgettünk apával, hogy az ember nem azzal tesz-e a legtöbbet a következő generációnak ahelyett, hogy tárgyakat és végakaratként feladatokat hagy rájuk, ha még életében megválik mindenétől, hogy ne kelljen takarítani utána. Ha elég bátor lennék, én kidobálnám és elégetném a papírjaimat, a ruháimat, a csak nekem fontos kacatjaimat, amik már senkinek sem lesznek hasznosak. A nagymamám csinálta így.

Nem vagyok benne biztos, tudtam-e igazán segíteni apának, de nagyon hálás volt érte. Én meg szégyelltem magam, mert anya életében nem beszélgettünk ennyit, pedig ő ugyanúgy vágyott rá, de nekem mindig csak anya!

Nem tudom, hogy bírja ki a gyászt, aki nem tud hinni az örök életben, aki nem bízik abban, hogy az elválás nem végleges. Én boldog vagyok, hogy ebben a hitben nem vigasztalanul sírok. És hogy ha hazajövök este, vár valaki, hogy megöleljen. Olyankor újra tudok nevetni.

A szerző blogja: kissjuditagnes.blog.hu

Kiss Judit Ágnes