hirdetés

Apa, bor, számtan, vs.

2008. augusztus 10. - Új Éva

"Akkor jössz vissza, amikor akarsz – mondja A. a buszmegállóban állva – ha úgy érzed, unod már magad otthon, vagy eleget dolgoztál, gyere azonnal. Nyugodtan." Tudom, hogy szeret. Tartósan mosolyogni akkor láttam, amikor dolgozott. Én munka közben nem mosolyogok, vagyis ritkán, de jobban érzem tőle magam. Ezt nevezik terápiás írásnak?
hirdetés

"És mondd – néz rám, kicsit lentről, A. – gondolkodol már az utolsó három részen?"
Szombat délután, tésztát főzök a konyhában, a csütörtöki, távol töltött nap során N. csirkeszárnyakat sütött, az edényben maradt egy kevés szaft, (G. azt hitte, ettől lett rosszul pénteken, míg az új albérletébe linóleumot vásároltak A.-val), ebből készítek hamis csirkepaprikást, mert csirkehús ugyan nincs itthon, de nem sokkal korábban odaát voltunk a lakásban, amelyik G. albérlete lesz, hogy kirámoljuk a konyhát, s N. végre beleszabhassa a linót, s valamelyik emeletről úgy áradt a csirkepaprikás illata, hogy nem tudok ellenállni. Igen, tervezem már. De csak két rész van hátra (ráadásul azt is összevonom), s mennyi minden még.
 
Nézegetem a pizzamester őszi-téli katalógusát, rég cseréltem a szórólapokat, viszont nincs itthon a kis ürgelyukban semmi. Illetve… de ezt már megírtam. Azóta még kevesebb. Vasárnap délután, otthon, egyedül. Zorán szerint a város ilyenkor meghal egy kicsit. Őt apámtól tudom.
 
Miét hulla az apám, a bátyám, az öcséim és a fiam? Miért beteg a húgom, az öcsém, az anyám? Én vagyok-e beteg? Miért jó könyv Juskáé, miért élek úgy ahogyan élek, s kellhetne-e másképp? Na, ez most mind nem fér már bele. "Lehetne végre egyszer happy end. – mondja A. – Ez az, amit a nők nem tudnak. A történetet lekerekíteni." Lassan elkészül az ebéd. Nekem ízlik jobban.
 
Éhes vagyok. Netpincér, Pizza King. Semmi érdekes. Ki a hűtőhöz. Ami benne van, legjobb indulattal is július 10-e előtt került oda. Kikotrom az üvegből a bazsalikomos mustárt, nyitok egy csemegeuborkát és arra gondolok, nem lennék most a barátaim és a családom helyében, visszasasszézok a géphez, a kínálat máris érdekesebb, rendelek egy pizzát csokibombával.
 
"Túl sok hatás ér ezzel kapcsolatban – mondja A. – ehhez kellene az idő. Két-három nap, míg átgondolod, s utána írsz. Meghatározni a fonalat és hozzá csipegetni fel a történetet." Biztattak, jó, amit csinálok, folytassam. Közben kifejtették a véleményüket, s a vélemény befolyásolhatja, hogyan fejezem be, mondja A.
 
Juska a San Quentin-ről ír. A rabokról, akiket a hősnője ott tanított. Egy novelláról, amelyben a főhős, egy meleg fiú, némán szeret egy üvöltő testben, meg arról, miért nem tetszett ez a novella a raboknak, s arról is, ahogyan az ő testük üvölt. Az erőszakról és a néma szeretetről. Az írói kurzusának végén minden rab elküldi valamelyik lapnak az írását. Ő veszi a borítékokat, a rabok vállalják a bélyeget.
 
"Nem tudom kívülről olvasni – mondja A., mikor megkérdem, ő el tudja-e dönteni – ezt mondtam neked. Ha idegen írja, azt mondom, túl sok a fedés, kevéssé nyílt, s túl bonyolult ez a sok betű. Akkor talán nem olvasom végig. De most, érthető módon, nem biztatnálak a nagyobb nyíltságra."
 
"A következő történt: a felső cellasortól a legalsóig, az északi blokk valamennyi szintjén a rabok egész álló éjszaka cigarettát cserélnek bélyegre, vagy pedig pénzre, hogy bélyeget vegyenek. „Hihetetlen nyugi volt a múlt éjjel” – meséli Marcellus.
Steve – azt hiszem – mosolyog.
Nagyon is üvöltő testükben ezek a férfiak némán és józanul szerettek engem a maguk módján." Vasárnap délután, hason fekszem az ágyon, zokogok, a város meghal egy kicsit, én is, s nem Juska kedvetlenít el, de nem tudnám pontosabban megfogalmazni.
 
Szombat: tulajdonképp tökéletes nap volt. Volt benne munka, főzés, gyereknevelés, volt benne szex is, a jobbikból, meg valamiféle hímestojás-érzés, ahogyan A. fogalmazott délután. Nem szívott, mert pénteken annyira beszorongott a fűtől, hogy nem is tudott ránézni. Büszkén kérdezte dél körül, míg a reggelit készítettem, hogy észrevettem-e. Észrevettem, igen. Én sem szívtam. Rövid idő kellett hozzá, s most már nem azokat a napokat számolom, amikor szívok, hanem azokat, amikor nem. Ez persze túlzás, de a pszichikai hozzáállás tekintetében a helyzet valós leírása. Ezen a héten egyáltalán nem. Az emberiség nagy része úgy éli le az egész életét, hogy nem, s nem jut eszébe e tekintetben hetekre vagy napokra tagolni az időt. A. már régóta napszakokban gondolkodik. Én egy ideje napokban. Korábban a számítógépes játékoktól, a pasiktól és a munkától függtem.
 
"Az jutott eszembe – mondja A. ébredés után, az ágyban fekve – hogy szeretlek." Mosolyog. Szeretem, amikor mosolyog.
Nekem az jutott eszembe ébredés után, az ágyban fekve, hogy el kell mennem, mert nagyon sok a dolgom és úgy érzem, rám omlanak a falak. Egy tökéletes hímes tojás nap után, mikor vigyázzuk egymás érzéseit és a kitakarított lakásban fekszünk az ágyon, szeretkezünk, majd G. jövendő albérletében takarítom a konyha betonpadlóját, hogy a linó szépen kifeküdjön, aztán ebédet főzünk, aztán A. olvas, én dolgozom, aztán én olvasok, ő dolgozik, aztán ő alszik, én elmegyek beszélgetni, hazaérek, s a telefonomon R. rejtjeles üzenete vár, füvet akarna, s A. oda is adná neki a magáét, mert épp szabadul, nem bírta a pénteki szorongattatást, ilyen szépen illeszkednek össze a mozaikkockák, mindenki hozzájuthat ahhoz, amit akar, s ettől csak jobb lehet, aztán elmegyünk közösen bulizni és van miről beszélgetnünk út közben, majd hazatérünk, békésen olvasunk még s fekszünk le aztán aludni, egy ilyen nap után másnapra megébredve azt gondolom, hogy vége, meg kell mondanom, hogy vége, ennyi volt, elmegyek, nem csinálom tovább, én képtelen vagyok a boldogságra, vagy ez valamiért nekem mégsem az, s a hiba nem benne van, szomorúan simogatom a gyerekeket az ágy végében, hangosan dobog a szívük, dorombolnak a tenyerem alatt, távol belőlem a béke, keresem a tekintetükben, ők vajon érzik-e azt, ami megszállt, amikor felébred A., odabújok, ráfekszem, megkérdem, hozzak-e kávét, igennel felel, megölelem, visszaölel, s azt mondja, az jutott eszembe, hogy szeretlek.
Rámosolygok, nem szólok semmit, kimegyek kávét főzni a gyerekekkel, s rám tör a legdurvább allergia, amiért képtelen vagyok hangosan kimondani a félelmeimet, a döntéseimet, mert félek a véglegességtől, a változtathatatlanságtól. Pedig a kapcsolatunk is egy tagadással indult – „ma este még nem akarom azt”. "Jó, hogy kimondtad - mondta A. - mert így most már sokkal könnyebb lesz." Az volt.
 
Juska az anyjáról ír, akinek nem felelt meg, de akitől annyi mindent tanult. Én nem írok az anyámról, mert korom ellenére sem jutottam még túl a lázadáson, s bár már nem okolom közvetlenül az apám betegségéért és haláláért, még mindig zavar a minta, amit átadott, a szenvedés, ahogyan a történetét értelmezi, s ahogyan hajlamossá tett értelmezni a magamét. Szeretnék még életében úgy írni róla, mint Juska a magáéról a halála után.
 
Félek, mi van, ha én betegítem meg A.-t azzal, hogy nem tudom úgy szeretni, ahogy neki jó, mert nem tudom úgy fogadni a szeretetét, ahogy adja. Hogy mi van, ha én vagyok itt a szeretni gyáva, minden lelki baj okozója. Megnyugtat: ő mindig szorong. Ha azt hiszem, vidéken, mással, jobb volt, tévedek. Ez engem szorongat, mert amikor megláttam, mint valami jó lovag, meg akartam menteni, máig nem érti, mitől, miért.
 
Felhívom R.-t, beígérem neki, amit akar, de csak holnap lesz a városban, közben befut a pizzám, az első szelet remek a februárban lejárt szavatosságú majonézzel, a második már közepes, a harmadik kihűlt, tömős és vastag a héja, a negyedik legyűrése után inkább kidobnám az egészet a kukába, de csak a konyháig viszem. Jól jöhet még. A csokibomba íze a gyerekkori hatlaposra emlékeztet, de a tészta nagyon más.
 
Juska a San Quentin-ről ír. A rabokról, akiket tanított. San Quentin, I hate every inch of you – énekli Johnny Cash. Én a magam ketrecében utálkozom, s alig tanulok valakitől, valamiből.
 
Töltök a borból, amit ajándékba kaptam, mély szín, édes és tömör, mint az angol sherry, kiérezni belőle a szőlőszembe hatoló magma izzását. Ízlelgetni kéne, aprókat kortyolva, finoman. A poharam teli, negyed óra és újratöltöm. A tüsszögés elmúlt, de könnyezek és alig teszem, amiért idejöttem.
 
"Akkor jössz vissza, amikor akarsz – mondja A. a buszmegállóban állva – ha úgy érzed, unod már magad otthon, vagy eleget dolgoztál, gyere azonnal. Nyugodtan." Tudom, hogy szeret. Tartósan mosolyogni akkor láttam, amikor dolgozott. Én munka közben nem mosolyogok, vagyis ritkán, de jobban érzem tőle magam. Ezt nevezik terápiás írásnak?
 
„Mindig vetek, s ki tudja, mit fogok learatni. De úgy éreztem, immár túl régóta halódom. Gondolom, a hirdetés feladása volt a lázadásom ez ellen. Abban pokolian biztos vagyok, hogy nem lépek csendben az éjszakába át. Dugj dugj, ha megszakad a napvilág.” – írja Juska Dylan Thomas után szabadon(?). Remélem angolban jobban hangzik ez a  nagyon szar utolsó mondat is. Ebben nem megyek vele. Érints, ha megszakad a napvilág. Nyálas, talán. Mégis.
 
Nagyanyám nem terápiásan vezette a naplóit. Egyszer kértem, mondja el nekem a történetét, aztán nem jelentkeztem, így lassan megírta inkább, később nehezen bár, de odaadta az unokának, akiben csalódott, mert sosem látogatja, sosem hívja, s a lelkemre kötötte, ebből senkinek semmit el ne mondjak. „Ezen a bizonyos New York-i vasárnapon a Morgan könyvtár azt mondja: ’Ülj egyenesen, csak akkor szólj, ha kérdeznek és mindenekelőtt vigyázz a kezedre!’ Nagymamám otthonosan érezné magát a Morganben.” – írja Juska. Mi tagadás, az enyém is.
 
"Hiányzol, Kicsim" – mondja A. a telefonba, mikor felhívom. Épp G.-vel találkozik, aztán este C. lelkét ápolja M.-mel, aki C. élettársa volt, s aki miatt A. pénteken, persze számos más ok mellett, szorongott, mert kettesben találkoztunk, s nem tudta, hazamegyek-e. Én közben a vele való kapcsolatomat meséltem M.-nek. Nem is lesznek messze. Mennék, de ez csak féltékenység, s mint ilyen, önzés.
 
A nagyanyám bátran hagyta el bántalmazó és élhetetlen férjét, aki az eszme nevében vidékre költözött, s kéthetente egyszer a szennyesét hozta csak haza a lakásba, melyet a nagyanyám nem volt hajlandó feladni, inkább megismert egy okosabb és jobb családból való gyári munkást, aki rábeszélte a továbbtanulásra, s végül a második férje lett, haláláig tartva ki mellette és apám mellett, aki sosem bocsátotta meg az anyjának, hogy ezért a férfiért elhagyta az apját, inkább egy életen át dédelgette magában sértetten és óvón annak az embernek az emlékét, aki tüdőbetegen jött vissza a téeszesítésből, amikor betegsége miatt már nem volt rá szüksége az eszmének, mert belerokkant a fűtetlen vidéki irodahelyiség asztalán alva töltött évekbe.
 
Vasárnap délután már régen semmi se történik, csak néha érzek egy régi illatot, énekli Zorán. S persze a második férjjel is volt a történetben egy törés: egy elszólító szerelem. Nagyanyám összepakolt a férfinek, akit szeretett, s azt mondta, akkor menj. A férfi maradt. A nagyanyám saját bevallása szerint sohasem bocsátott meg neki. Nagyanyám anyámat nem szívesen látta apám mellett. Ezt aztán anyám nem bocsátotta meg neki soha.
 
Hazafelé arra gondolok, mit meg nem adnék érte, ha egy élhetetlen addig bántalmazna, míg kiverné belőlem a boldogtalanságra való képességet, s nagyon sajnálom magam, míg rá nem jövök (s ezt Juskától, A.-tól és legelőbb is Zs.-től tudom), ez önsajnálat, s eszembe nem jut Zs., ahogy a szemembe néz, s azt mondja: nem menekülhetsz, te boldogságra születtél. Hiszek neki.
 
Grave men, near death, who see with blinding sight / Blind eyes could blaze like meteors and be gay, / Rage, rage against the dying of the light. // And you, my father, there on the sad height, / Curse, bless me now with your fierce tears, I pray. / Do not go gentle into that good night. / Rage, rage against the dying of the light.
 
Mióta N. átállította a gépemet, hogy beszélgethessen a kihajózott kedvessel, az MSN a kezdőlapom. 11 amazing cruise destinations, áll a hivogató cím a lapon. What’s mine? Álmok, barátok, bor. Családtörténet, fű, írás. Könyvek, New York, szex, tenger, természet. Felszállok egyik hajómra s elvezek, nőket és férfiakat, hullákat és élőket cipelve magammal, hogy lassan tegyem ki a hajómból terheimet – remélem, szép tájakat látok, ömlik majd a fény és lesz aki megérint az úton.

Új Éva

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
fourjack fourjack 2008-08-14 22:39

Látom a Nagy László fordítást preferáltad a Vas Istváné helyett pontosabban Vas István a "megszakad a napvilág" helyett, a fény halálának eljöveteléről beszél, tehát nem volt választásod Sándor! kivéve a fordító és referencia megadásában : http://www.parnasszus.hu/?page=archivum&cid=41&folder_id=25&lapszam_id=23&arch=1

Jaszberenyi Jaszberenyi 2008-08-12 10:38

 Az idézet vers, magyarul Dylan Thomas: Csöndben ne lépj az éjszakába át Csöndben ne lépj az éjszakába át, szikrázzon vén korod, ha hull a nap. Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág. A bölcs bár végül rendjén lát homályt, mert nem volt villám-cikázó ajak, csöndben nem lép az éjszakába át. A jó, ki hullám-ütött jajt kiált, hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap, dúl-fúl, ha megszakad a napvilág. A vad, ki naphoz kapkod s búg imát, s ím késve eszmél: csupa kín a nap, csöndben nem lép az éjszakába át. A zord tudja, bár verje vaksiság, hogy lehet meteor-szemű ki vak, dúl-fúl, ha megszakad a napvilág. Apám, míg lábad bús oromra hág, düh s könny között átkozd vagy áldd fiad. Csöndbe ne lépj az éjszakába át, dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.