Lehet, hogy húsz-huszonöt évvel ezelőtt nem lepett volna meg az ajánlat, most azonban igen, hiszen a körülmények lényegesen megváltoztak.

     Aztán, átadta a B92-es független rádióban elhangzott interjúkat tartalmazó háromhavonta megjelenő Peščanik című folyóiratot. A Peščanik valójában különleges státusú intézmény: teljesen önálló, a rádiótól is független szerkesztőség készíti a műsorokat. Szerbiai szabadcsapat. Intellektuális gerilla. Többek között interjúkat készítenek, már évek óta ugyanazon értelmiségiekkel, s ezek jelennek meg aztán nyomtatott formában a folyóiratban, amelyből vagy 3000 példányt tudnak értékesíteni, ami nagy szó, ha tudjuk, hogy a folyóiratok ha eladnak 500 példányt elégedettek.

       Évek óta rendszeresen készítenek velem interjút, ugyanúgy, mint számos neves szerbiai íróval, szociológussal, politológussal, újságíróval. Sokat mondó névsor, valójában a „másik” Szerbia képviselőinek névsora, amelyet „apokrif Szerbiának” neveznék, minthogy a „másik Szerbia” szintagmát sokan exploatálták. Nem volt nehéz visszaélni vele, tekintettel arra a tényre, hogy a másik Szerbia nevet viselő értelmiségi mozgalom a kilencvenes évek elején jött létre, azóta pedig sok víz lefolyt már a Dunán. Kiderült, hogy az a bizonyos másik Szerbia egy cseppet sem volt olyan egységes, egyedül a Nagy Ellenfél, Milošević tartotta össze.

      Mellesleg mintha az iménti história, emlékeztetne a magyar demokratikus ellenzék történetére?

     Most azonban inkább az apokrif Szerbiáról töprengnék. Elégedettségemre, szereplői között van Bora Čosić, Nenad Prokić, Filip David, Vladimir Arsenijević, Biljana Srbljanović írók, akiket például a német közvélemény jobban ismer, mint a szomszédos magyar. De ugyanez a helyzet áll fenn a szociológusokkal, a filozófusokkal is. Latinka Perović, Nikola Samardžić, Vojin Dimitrijević, Nenad Dimitrijević, Desimir Tošić, nem tudnám mindannyiuk nevét felsorolni, és tárgytalan is, mert majdnem teljesen ismeretlenek Magyarországon. Odaát jobban ismerik Boban Marković rezesbandáját, meg Emir Kusturica filmjeit, mert ezekben vélik felismerni az egzotikus Balkánt.

      De, sebaj. Ugyanezt mondható el Szerbiáról is, ahol a nyolcvanas években „felfedezték” Magyarországot. A rátalálás öröme begyűrűzött a kilencvenes évekbe, egy jó ideje pedig erősen lanyhul. Nem a kiadók hibáztathatók, hiszen a lehetőségeikhez mérten ők ma is igyekeznek helytállni (Magyarországon is, Szerbiában is), a könyvek megjelennek, azonban visszhang nélkül maradnak.

     A két ország szellemileg mintha nem tudna többé mit mondani egymásnak, holott soha még nem volt ennyi közös témájuk, mint az elmúlt egy-két évtizedben. A hasonlóságokról, és a különbségekről is lenne értekezni való. Ám, mégis értetlenül élnek egymás mellett, a rendszerváltások másnaposságában.

     Ezt azért is érdemes feljegyezni, mert Szerbiában manapság nagy kulturális nyitás észlelhető. Természetesen a Nyugat felé. A hatalom mindent megtesz a nemzetközi elismerés érdekében, s ebben fontos szerepet játszik a kultúra. Minden város, amely valamicskét is ad magára, patronál egy vagy több nemzetközi kulturális rendezvényt. Az a fontos, hogy nemzetközi legyen. A hatalom is, az ellenzék is támogatja ezeket a rendezvényeket, vagyis nem csak az Európa barát demokratikus blokk buzgólkodik. A nacionalisták is bizonygatják, hogy a kultúrában ők igenis européerek. Az újvidéki radikális vezetés, a (hágai bíróság elé citált Šešelj pártja) például, éveken át támogatta az avantgárd európai színházi fesztivált, az újvidéki Infantot (az idei éppen ma nyílik meg). Ugyanez a hatalom kiadósan finanszírozza az európai prózafesztivált Újvidéken, amelyen ismert külföldi szerzők jelennek meg. Liberálisak a külföldi vendégek meghívásakor, de arra bezzeg ügyelnek, hogy a hazaiak közül ne jelenjen meg olyan, aki disszonáns hangon szólalna meg.

      Nem csak a radikálisok, hanem a demokraták is érvényesíteni kívánják a nemzeti összetartás kulturális politikáját, amely mindenek előtt az új hazafiság eszméjét hirdeti. A nagy dilemma a nacionalizmus az európaiság egyensúlya. Boris Tadić, Európa párti köztársasági elnök honlapján hirdeti, hogy Dobrica Čosić, a nagy szerb író művészete egy életre szólóan meghatározta szellemi fejlődését. Az elnöki vallomás pontosan kifejezi a jelenlegi szerbiai kulturális állapotokat. A viszályokat és a traumákat. Dobrica Čosić, akit sokan gúnyosan vagy elismeréssel a „nemzet atyjának” titulálnak komplexebb jelenség, mint ahogy ellenfelei vélik. Távol állok szellemi habitusomtól, ám azt elismerem, hogy ha valaki igen, akkor ő fejezi ki legjobban szerb nemzet drámáját a 20. század második felében.

     A róla szóló viták meglepően hasonlítanak a jelenlegi magyarországi vitákhoz. Itt is, ott is a nemzeti jelleg újrafogalmazása került az érdeklődés homlokterébe. A két ország nincs olyan távol egymástól, mint gondolnánk.

Hogy kölcsönös rezonancia mégsem jön létre, abban talán szerepet játszik a vajdasági magyar szellemi élet jelenlegi állapota is. Amikor a magyar irodalom valóban általános elismerést érdemelt ki Szerbiában (és az akkori Jugoszláviában), akkor ugyanebben a szellemi térségben a jugoszláviai magyar irodalom is nagy becsben volt. Fontos volt. Komolyan vették. Ezzel nem csak önmagát, hanem a magyar értékeket érvényesítette és hitelesítette. Bebizonyította, hogy a kisebbség nem valamiféle híd – ahogy álszent pohárkoccintáskor szokták mondani a szomszédos országok politikusai -, amelyen nemzetek közlekednek, hanem metszéspont, amely mindkét oldalt az európai szellemiség irányába tereli. De ez, egyelőre csak távoli jövőkép, mert egyenlőre csekély azok létszáma, akik érzékelik az említett metszéspontot, ők azok, akik az apokrif szellemi közegben gondolkodnak. Addig a kisebbség híd marad, amelyen a politikai vagy az irodalmi víkendeken a nemzet nagyjai átnyargalnak, hogy lássanak némi - egzotikumot.

       Apokrif Szerbia? Jó vállalom, válaszoltam.

De aztán felötlött bennem a kérdés. Vajon létezik-e apokrif Magyarország?

Vagy vesztünkre, immár ezen is túl vagyunk?