Nagyon köszönöm azoknak, akik tegnap eljöttek a bemutatóra, remélem, szép élményben volt részük. A beszélgetésben Sári Lacival olyannyira belemerültünk a könyv mélységeibe, hogy végül nem maradt időm felolvasni azt a részletet, amit zárásképp szerettem volna. Sebaj, most itt pótolom a literán – s aki nem volt ott, vagy akit érdekel az Énekek éneke, az legalább kap egy kis ízelítőt belőle. Íme:

Diotima tudta, szívének minden dobbanásával érezte, már az első pillanattól: Meion lesz szerelme, kire várt egész életében, ő lényének másik fele, kit elvettek tőle a teremtéskor – s Meion az első pillanatban szerelmét megvallotta: „régtől fagyos, hitetlen szívem perzselő lángra gyúlt, minden pillantásommal, szavammal s érintésemmel téged akartalak, érted mindent odahagytam, ha kell, szolgádul szegődöm, parancsodra bármit megteszek.” Mindketten tudták azonnal, az igazit meglelték hát végre. egy nap telt el csupán, mikor Diotima Meiont atyjához vezette, boldogságtól ragyogva, s az országnak királya nem kérdezte, kiféle, miféle ember ez a Meion, hanem lányát menten hozzá adta. Szerényebb menyegzőt királyi palota nem látott soha még: a családi kápolnában az isten szolgájának, szüléiknek s testvéreik színe előtt fogadtak örök hűséget, esküvel s csókkal pecsételvén meg egymással s az éggel kötött egyezségük. Néma, áhítatos csend fogadta esküjüknek hófehér galambját, ki aranyló felhőkből szállt alá vállukra, jelezvén, két lélek elégett a szerelem tüzében, ám egy újabb született, tisztább, mint a hó, hatalmasabb a halandó testnél, zengve isten dicsőségét – kinek szeme lát, az bizony ezt látta. Örömtelibb lakomát nem látott még senki, mikor a násznép asztalhoz ült, magasztos érzésekkel telve keblében; hamis jókedv, nehezült fej, irigység messzire kerülte e szép kompániát, büszkeség, derű s más boldog érzemények töltötték be a termet, még a szolgák is kivirultak, felvidultak a legutolsó kukták, még tán a konyhai egerész cirmos is. Nem neheztelt senki a királyi párra, mikor meglátták kettejüknek boldog ragyogását, ám eleinte barát uralkodók, rokon hercegek s egyéb nemes barátok emelték föl szemöldökük: „hát minket meg se hívtak? Tán szégyell minket az öreg király? Vénségére fukarkodni kezdett? Sistergős istennyilát a cudar világnak!”, ezt morogták sokan, ám az ifjú pár sorra mindet lakomára hívta, fényük mindüket beragyogta, s a morgás sóhajjá szelídült, s kisvártatva a morgolódók vágyódva emlegették: „bár nékünk lett volna ennyi eszünk akkor! Mi is így tettünk volna, úgy biz’ ám!”, s vígan koccintottak az új királyi párra. Ha még nem tettük volna, hát nosza rajta, jót kívánni sohasem késő, ne tartogassuk kupánkat eljövendő nagy borokra, töltsük hát csurig mostan, mint Meion Diotimáét, azután sajátját, s boldog múlt után még szebb jelent idézve a csodás jövőt szólongassuk!
– Emlékszel, édes, drága férjuram, mily’ szép beszédet mondott atyám hű barátja, az istennek szolgája?
– Bizony emlékszem én, édes feleségem! Ahogy emlékszem hófehér ruhádra, a rózsacsokorra, a meghatottságra  – no, hiszen igaz, mit az elébb mondtam, ők is menyegzőjük emlegetik! –, s a beszédre emlékszem-é? Máig tudom fejből, hisz csupán tegnap volt, úgy tűnik, egy szavát sem feledém, hisz mindet megtanultam.
– Mondd csak, Meion, mesélj, hallgatom, lesem szavaid!
A királyfi szemét lehunyta, karját félig ölelésre tárta, úgy beszélt, zengő hangon, ekképp szólt e megszentelt zsolozsma: „Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk: szív, lélek s szellem vagyunk, magasan szárnyaló, egeket ostromló. Kopogtatunk, s ajtót nyitnak nékünk. Porban, hamuban élünk, menny felé törekedve, lelkünkben hittel, szívünkben szeretetnek lángja világít. Világnak világa, virágnak virága, emelj föl minket magadhoz, tereld az igaz útra lépteink! Szálljon feléd szép imánk, kegyelmed nyerje el hű szívünk. Drága jó testvéreim, kik most előttem álltok! Fogjátok meg két kezem, fényeskedjék kebletek, nevessetek, mint a gyermek, kacagjon lelketek, járja át szívetek az istennek igéje. Adjunk hálát az istennek, miért minket ide vezérelt ezen a gyönyörű napon földi otthonába, mit szorgos kezek emeltek néki. E két nemes ifjú ma nevedben egyesül, megtisztítva  testük megszentelt vizeddel. Szellemük fölkoszorúzva, lelkük szent tüzedben lobog, szívüknek kapuja, mint kisdedeké, sarkig kitárva. Könyörgünk hát, töltsd meg aranyló fényeddel, balzsamos, nem hűlő parázzsal, s áldd is meg őket: míg csak élnek, úgy szeressék egymást, miképp Te a világot szereted, mert a szeretetnél nincs számodra kedvesebb. A szeretet fényünk, örök napunk, levegőnk, tengerünk, vérünk, borunk s kenyerünk, a szeretet a Te tested; szívünket emeld föl magadhoz, hozzád méltók lehessünk. Áldd meg hát ezt az emberpárt, Meiont s Diotimát, kik színed előtt vallanak színt igaz szavaikkal. A kettő legyen eggyé, két szív olvadjon eggyé szent nevedben, igéd szóljon belőlük, mikor fogadalmat tesznek, te kösd össze őket, míg világ a világ, mindörökkön örökké!”

Meion s Diotima lelke visszaröpült a múltba, oltár előtt állnak, kéz a kézben, egymás felé fordulva, az istennek szolgája két karját föléjük kitárja, s együtt mondják e szókat: „kinek kezét fogom mostan színed előtt, hatalmas isten, szerelmem ő, szívem övé, szíve enyém. Bocsáss be minket égi hajlékodba, áldd meg nászunkat, mert mostantól egy pár vagyunk, férj és feleség vagyunk, szavunk az eskü, csókunk a szent pecsét!” Szüléik könnyfátyolos szemével látjuk: csókjuk fehér galamb, felröppen, égi áldás ragyogja be az istennek szentelt hajlékot. Örömében sír Diotima, szüléje, atyja, örömkönnyet hullat Meion, az pereg mindenki szeméből  – ily’ csodás esküt nem láttak még az ódon falak, lelkes s légtestű lények nyüzsögtek a boltívek alatt, könnyeztek volna ők is, ám senki se bánta: ők örömükbe’ csupán kacagni s táncolni tudnak.

Néhány tündér e lények közül most is itt táncol, szórnak rózsaszirmokat, emberszemnek láthatatlant, mégis illatozót – e csoda táncba röpítse Meion s Diotima lelkét, velök így mulassanak. Rakoncátlan lények ők, nékik az emberek minden csalfaságot megbocsátanak mégis, hisz álmukban röptetik őket, dajkálják, cirógatják, körtáncba húzzák, cserébe szavakat kérnek, mikben gyermeki lelkük elmerül. Csodálják ők az emberbeszédet, mint jámbor lelkek az istenfejszobrokat. Csupán szólj: „arany deszkák hasadnak”, válladra röppennek, szíved-véred fölpezsdül, suttogni kezdik: „beszélj hozzánk, kérve kérünk, beszélj nekünk, úgy könyörgünk!”, s lábukkal, mint hófehér krampuszok, vígan kalimpálnak.

Király Levente