hirdetés

Archie

2010. február 9. - Szakács Eszter

Az esti fürdetéskor mindenáron magával akarta vinni színes, műanyag kishajói közé a kádba. Anyja az Úr minden rosszallását összevont szemöldökébe sűrítette, s halkan megkért, hogy sürgősen vigyem vissza Archie-t oda, ahol találtam. - A héten Szakács Eszter, költő írja a netnaplót.
hirdetés

Ma véletlenül levertem az asztalról Archie-t. Szerencsére a szőnyegre esett, nem lett baja. Archie a kedvenc kagylóm, vagyis csak a háza. Gyermekfej nagyságú, a sok esőtől kilúgozódott, mészfehér testébe szépséges, hajszálrepedésszerű mintázatot vésett az erózió. Tizennyolc évvel ezelőtt, megboldogult au-pairségem idején találtam a new stevenstoni temetőkert egyik mohos, szürke sírköve és a fal között. Jó, a „találtam” talán eufemizmusnak tűnhet a sírrablásra, de mentségemül szolgáljon, hogy abba a temetőbe akkor már sok éve nem temettek senkit. Azelőtt jó néhány tengerészt helyeztek ott örök nyugalomra, az ő sírkövükre tettek a helyi szokás szerint egy-egy színes, déltengeri kagylót.             

Archie gyönyörű volt, én meg egyszerűen nem tudtam beletörődni, hogy ennyi szépség veszendőbe menjen, hogy szétmálljon az örökös esőben. Bevittem a házba, és miközben lesikáltam róla a koszt a mosdóban, eljátszottam a gondolattal, hogy bónuszként talán szert tettem egy saját, kagylóban lakó tengerészkísértetre. Hol van az megírva, hogy Skóciában csak kastélyokban lehet kísérteni? Archie a nevét Archibald Nesbittről, az öreg templomszolgáról kapta, aki folyton a parókia körül sertepertélt. Arany szíve volt, s kitartó igyekezettel próbált engem, a szegény, magányos külhoni lányt bevonni különféle társalgásokba az időjárásról  meg a kertészkedésről (mi másról Nagy-Britanniában?), dacára annak, hogy eleinte egy mukkot se értettem skót akcentusú angoljából. Rajongott Eilidh-ért, a kislányért, akire vigyáztam, még a  Penguin nevű biscuitnél is jobban, melyből olyan szívesen vette a kínálást, ha beugrott a paplakba teázni.

A temetőben majd mindennap sétáltunk Eilidh-vel. Persze, nemcsak ott, mert a lelkészpár, akiknek dolgoztam, szerette, ha sokat tartózkodunk a szabadban. Gondolom, edzeni akarták egy szem csemetéjüket a zord klímához. Még soha nem  láttam annyi kékre fagyott térdű, iskolai térdnadrágot vagy rövid szoknyát viselő gyereket, mint Skóciában. A sírok közt, a zöld fűben ugrándozó nyulak társaságában járkáltunk, én élvezettel böngésztem a mohos feliratokat, Eilidh meg éppoly élvezettel gyűjtögette a sírköveken heverő száraz nyúlbogyókat. Általában csak akkor léptem közbe, amikor a szájába akarta tömni őket. Archie  (a kagyló) neki is nagyon tetszett, lenyűgözve bámulta, ahogy a fürdőszobában ráengedem a vizet, és elragadtatva nevetett, amikor a víz bugyborékolva megtöltötte a belsejét, kiűzve szegény képzeletbeli kísértetemet. Sajnos, még aznap sikerült lebuktatnia a szülők előtt, mert az esti fürdetéskor mindenáron magával akarta vinni színes, műanyag kishajói közé a kádba. Anyja az Úr minden rosszallását összevont szemöldökébe sűrítette, s halkan megkért, hogy sürgősen vigyem vissza Archie-t oda, ahol találtam.

Vissza is vittem. Másnapig. Akkor megint becsempésztem a házba, majd gondosan egy törülközőbe csavarva a bőröndöm fenekére rejtettem.

Csak pár hónap múlva, itthon vettem elő megint, hogy végső helyére, a bambuszasztalkára helyezzem. Szerintem jól érzi magát rajta, végül is egy délkörről származnak. Esténként, ha lekapcsolom a villanyt, néha végigsimítom az ujjam a barázdáin. Aludj, Archie, aludj! Jámbor állat, elégedetten szusszan egyet, s már emelkedik-süllyed is az oldala.

 

Szakács Eszter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.