„Kik is maguk, miért is vannak itt?” – kérdezi a Channel 4 drámaosztályának igazgatója, Francis Hopkinson. Két hónap múlva diplomázunk, a tanszékvezető sorra elviszi az osztályt (hatan vagyunk) minden olyan produkciós irodába, televíziós csatornához, ilyen-olyan ügynökségekhez, ahol majd esetleg munkát kaphatunk. Ismerjenek meg, ismerjük meg őket. Már emailen körbeküldte a fejenként 20 oldalas ízelítőt irásainkból.
          Miután emlékeztetjük, Francis leül és egy órán át beszélgetünk. Elmondja, mit keresnek: kortárs, a fiatalokat érintő, lendületes, közönségorientált, akciódús drámasorozatokat, vígjátékokat. Tavaly már jártunk az elődjénél, megpróbáltuk eladni kidolgozott sorozatterveinket – sikertelenül.
          A Channel 4 aranykora már a múlté, története szomorú, a kultúrális kiürülés szimbolikus értékű eseménye. A nyolcvanas években ez a csatorna adott lehetőséget mind kezdő, mind profi filmrendezőknek, sorra készítették a színvonalas filmeket és kulturális műsorokat, az ötletes és eredeti vígjátékokat. A siker vitte a sírba. A kis költségvetésű filmek nagy része vonzott akkora közönséget, hogy nyereséges legyen. Úgy érezték, eljött az ideje a nagy költségvetésű filmeknek, amelyek tágabb közönséghez jutnak el, és persze a megugrott nyereségből több filmre lett volna pénz. Hatalmasat buktak és csődbe ment az egész csatorna. Manapság elsősorban valóság-műsorokat és buta sorozatokat nyomnak. Egy-egy kivételes projekt idézi csak fel az aranykort. Viszont jó hír, hogy újra bevezetik a sorozaton kívüli, egy részes, kis költségvetésű tévéfilmeket... talán lehetőség a feltámadásra? Talán újból készülhetnek színvonalas filmek is, és lehetőséget adnak a kezdő rendezőknek? Minden azon múlik, mi az elképzelés, milyen jellegű forgatókönyveket keresnek majd, és mennyire adnak szabad kezet az embernek. Megnyílnak-e újból a kapuk? Manapság a tévékben mindent a nézőszám határoz meg, a tartalom és a minőség nem számít, minél több ember tapadjon a képernyőre, ez a lényeg. Jó, ne kritizáljak a levegőbe, soha nem nézek tévét, nem tagadom, de a suliban megnézettek velem néhány sorozatot, és végig nem értettem, mit keresek ott. A vicces és akciódús, oda-vissza ugráló képeket ügyetlen történetre fűzik, túlzott színészi játékkal alakítják a sztereotipikus, lapos szereplőket, ezer sebből vérzett mind. (A vér mindig eladható...) Az angol tévéadókat leginkább onnan tudom megítélni, milyen filmeket játszanak: egy célközönségnek sugároznak, szinte csak hollywoodi meg egy-két brit film megy, semmi Európából, Ázsiából vagy Dél-Amerikából. Az ember nap mint nap visszasírja a magyar kínálatot. A mozikínálat sem erős, de DVD-n sok minden megtalálható, ez tagadhatatlan.
          A következő találkozón Simon Relph fogad, egykori neves producer, a British Screen egykori igazgatója (azóta UK Film Council névre keresztelték.) Kedves öregúr, aki állítólag mindenkit ismer és fő nyugdíjas tevékenysége a fiatal tehetségek felkutatása, segítése. Persze mindig kérdés, hogy ki számít tehetségnek. Derek Jarman állapítja meg keserűen a naplójában: „Ha Tarkovszkijnak abban a szerencsétlenségben lett volna része, hogy Nagy Britanniába születik, nem hiszem el, hogy akár egyetlen filmet is rendezhetett volna.” A valóság persze, hogy itt is rengeteg tehetséges filmes van, és Angliából is kerülnek ki jó filmek. Bár a britek nagy része ritkán néz meg brit filmet. Úgy vélik, színvonalasabb közönségfilmek készülnek Amerikában, a művészfilmek meg Európában jobbak. Sokak számára Anglia nem más, mint Amerika szegényes hátsóudvara.
          A nap harmadik célpontja a Recorded Picture Company. Az igazagató, Jeremy Thomas, Betolucci Az Utolsó Császárának producereként futott be, és azóta az olasz rendező minden filmjét ez a cég készítette, több más színvonalas filmmel együtt. Most Woody Allennel dolgoznak, aki néhány film erejéig Londonba költözött, és reméljük, az új város új energiákat vált majd ki belőle, és régi-új lendülettel tölti meg filmjeit. Az egyik helyettes, Matthew Baker fogad minket, aki, talán egyetlenként, vette a fáradtságot és végigolvasta a 120 oldalnyi forgatókönyv-részletet. A beszélgetés elején mégis rögtön kifejti, hogy a cég rendező-központú, nem nagyon foglalkoznak forgatókönyv-írókkal, a rendezők hozzák magukkal a saját embereiket. Ennyit rólunk...
          A cég, a hangulat reménységgel tölt el. Szimpatikus a hozzáállásuk, a szándékaik, a munkájuk – van hova befutni, gondolom. Nagy meglepetés volt, hogy ide is elhozott a tanszékvezető, mert tévés volt, így a kapcsolatrendszere is a televíziós világban gyökerezik. Nagy-Britanniában nem készül sok film, viszont sok csatorna van, így a filmművészetisek nagy része is tévéhez kerül.
          Az nap Zoli barátom születésnapjának megünneplésével zárul. Szerencsére pont erre az estére szereztem egy meghívót egy kiállításmegnyitóra a Saatchi Galériában. Itt nem lehet csak úgy az utcáról besétálni. Egész nap alig eszem, készülök az ünnepi kajára, az ingyen pezsgőre és borra. Sőt, még a konditeremben le is zuhanyozom és tiszta inget veszek. Erre nem találom a Saatchi Gallériát. Tudom, hol van, és erre nincs ott. Kong az épület, szinte minden zárva, ráadásul a szél és az eső elkergette az embereket a Temze rakpartjáról. Egy-két éjjeliőr és portás lézeng, senki nem tud semmit. Ott van a kezemben a meghívó, ott a cím és a dátum, de sehol semmi. Ráadásul a mobilom, amivel hetek óta játszani kell, hogy működjön, végleg kipurcan. A földhöz tudnám vágni. Végül egy ukrán portáslány könyörül meg rajtam, kölcsönadja a mobilját, használjam a saját kártyámmal. Kiderül, hogy a Saatchinak az előző este volt a záróbulija, teljesen váratlanul elköltöztek, miután Mr. Saatchi összeveszett az épület tulajdonosával. A kiállítást elhalasztották. Zolival végül nehezen megtaláljuk egymást, és egy thai étteremben kötünk ki. Még a nyáron egy pocsék nap után felhívtam, csináljunk valamit, szar kedvem van. Fél órára rá találkoztunk is a Trafalgar téren. Zoli nagy mosollyal előhúzott egy üveg bort a táskájából, egy dugóhúzót és két kristálypoharat, leültünk a szoborcsoport mögötti lépcsőre és megittuk. Ma este én veszek egy üveg bort... de hozzá csak műanyag poharat tudnak adni. Benyomom a dugót és kiülünk egy padra a novemberi szélben. Nem, azt hiszem, nem sikerült az élményt megismételni. Az estét egy bárban fejezzük be, gyerekkorunk tingli-tangli diszkó slágereire táncolunk: Pet Shop Boys és Samantha Fox, Madonna és Kylie. Zoli a paracetamolt nyeli, fél, hogy lázas, én a szódabikarbónás tablettákat, mert túlettem magam...

Gerevich András