hirdetés

Armen, Armen...

2009. december 22. - Varga Mátyás

A hajnali zsolozsmán nagy nyugalmat érzek, vágyat, hogy ne mozduljak, ne beszéljek, maradjak ebben az aktív csendben, ameddig csak lehet. - Karácsony hetén Varga Mátyás netnaplóját olvashatják.
hirdetés

Az éjszakai erős szél lesöpörte, leolvasztotta a havat a tetőkről, reggelre sok helyütt nyoma sem maradt. A beígért ónos eső viszont nem érkezett meg, s úgy tűnik, már nem is fog.

A hajnali zsolozsmán nagy nyugalmat érzek, vágyat, hogy ne mozduljak, ne beszéljek, maradjak ebben az aktív csendben, ameddig csak lehet. Nem is annyira a fizikai, mint a verbális lelassulás vágya fog el, pedig tudom, hogy sűrű nap lesz: délelőtt egy hosszúnak ígérkező, sok figyelmet kívánó megbeszélés, ami akár ebédig is eltarthat, délután-este Budapest, éjszaka pedig vissza...  Meglep, hogy a Kuruclesi úton sokkal több hó van, mint Pannonhalmán.

Jó néhány visszajelzést kaptam a tegnapi naplóról. Látszik, hogy a világítótorony-ügy sokakat foglalkoztat. Nagy Tamás éjszakai emailjében (23:37) a karácsonyi jókívánságok mellé még gyorsan elmeséli, hogy annak idején New Yorkban megvette  Robert de Gast könyvét az Atlanti-óceán amerikai partjainak világítótornyairól, és hogy mindenképpen látnom kell majd ezt a gyönyörű fekete-fehér fotóalbumot. Krajcsovics Éva üzenete vár reggel a rögzítőn, hogy valami miatt nem tudja megnyitni a tegnapi naplót. Felhívom, hogy mindig csak következő nap dél körül fel az előző. (Valamikor meg is kell írni.) A drága Vojnich elküld egy filmet a Youtube-ról, aminek az elején elképesztő képek láthatók az Armenről. A film készítője, Jean-René Keruzoré egyetlen napon (2007. december 9-én) mutatja meg a levegőből, hogyan állják a vihart a Raz de Sain környékének világítótornyai.


Többször is megnézem a filmet, nem bírok betelni vele. Közben felidéződnek az élmények, hogy amikor még gyakran jártunk a Magas-Tátrába, komolyabb túráinkon a természeti szépség (meg persze saját teljesítményünk) fölötti csodálatot mindig felülírta az a fura érzés, hogy az, ahol most vagyunk, bármikor összetörhetne bennünket. Mintha illetéktelenül lennénk ott, és mintha csak a hely szeszélyén múlna, hogy túléljük-e a látogatást. Talán ez az érzés maradt meg legerősebben az egészből. Nézem a filmet, és elképzelem, hogy ebben a hullámzásban az ott lévők ugyanezt élik át.
Így kezdődik az Jean-Pierre Abraham regénye: "Előttem az egész éjszaka. Nem lesz köd. A láthatár tiszta, jól látszik az összes többi világítótorony fénye. Feltámadt az északi szél, de az erős hullámázás nem szűnik, a torony pedig percenként beleremeg, amikor a hullámok rázúdulnak." Kicsit később: "Öt óra. Ezek az órák most üresnek tűnnek. Bármit írhatnék. Többször is felmentem a lanternába, próbáltam lassan együtt forogni a fénnyel úgy, hogy a három fénypanel mögött mindig árnyékban maradjak. Ennél láthatatlanabb nem lehet az ember."

Tetszik nekem ez a fajta nagyon emberi láthatatlanság. Azon gondolkozom, hogy miből van, hogy mi köze ahhoz, amit jobb híján valóságnak nevezünk. Rejtőzködés-e, vagy úgy sincs más választás, mint hogy az ember nem áll fény elé? Miért kéne eltakarnunk mások elől? Meg hogy ez választás-e, vagy sors? Abraham egy helyen azt írja: "Arra vágytam, hogy ebben a világítótoronyban éljek. [...] Amikor először tettem lábamat a csöppnyi rakodópartra, úgy éreztem, otthon vagyok. De az egészre már alig emlékszem."

Éjjel, amikor hazaérek Budapestről, még megnézem a filmet, és elhatározom, hogy az Armenen maradunk. Figyeljük a vihart. Az sem baj, ha lehullanak a képek a falról.

Varga Mátyás

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.