hirdetés

Árnyalj, angyalom!

2018. március 23. - Vajdasági fordítók

Ivo Andrić zseniális. Ott van, ahol a legnagyobb huszadik századi regényírók, Joyce, Proust, Mann, Musil, meg Nádas is erre bolyong... Ezt a könyvét Rilke Maltéjához szoktam hasonlítani. - A héten vajdasági fordítók írják a netnaplót, a pénteket Radics Viktória.

hirdetés

Ma fejeztem be Ivo Andrić Jelek az út mentén című könyvének fordítását, de ezt a dátumot az igazi naplómba nem jegyzem föl, mert egyszer-kétszer-háromszor át kell még nézni a kéziratot, lesz még munka vele. De jó, hogy eljutottam az 541. oldalra! Az ördögbe. Mindig fogadkozom, hogy elég volt, többet most már nem fordítok ebben az életben -- aztán mégis megüt a fordítás szele. Az átfordításban egyébként nagyon rossz vagyok, amikor megérkezem Zomborból vagy Zentáról Budapestre, nem tudok átfordulni, és fordítva sem, olyankor huszonnégy órán át billegek, mint egy bábu a tekében, amit súrolt a kugli, és kérdés, hogy talpon marad-e. Nem tudom, 35 éven át mért visel ez meg változatlanul. Nem tudok utazni. Megrázkódtatás odaérni, és megrázkódtatás visszajönni. Talán lassú az idegrendszerem, nem bírja követni ezeket a váltásokat. Mindannyiszor megbotlom az országhatárban, és hasra vágódom. Meg hát mindig búcsúzni kell, elköszönni és beköszönteni, a szívemnek ez sokk.

Lefordítani mindent lefordítok, ebben gyors vagyok és forog az agyam. A két nyelv közt olyan otthonosan mozgok, amilyen idegen vagyok mindkét országban; meg se kottyan száz oldalacska. Kétszáznál már érzem, hogy sok. Oldalak ezreit hagytam magam mögött. De kevés volt, ami ilyen fontos lenne, mint most ez az Andrić! Az én ízlésemnek ez egy remek könyv: meditációk, följegyzések, naplójegyzetek tömkelege, és én ezt a kontemplatív műfajt, melynek a legjobb neve valóban az, hogy „jelek az út mentén", imádom.

Azt hinné az ember, Ivo Andrić egy hagyományos, konzervatív, kissé begyöpösödött író, de az ember téved. Amilyen nyárspolgárnak néz ki a fényképeken, olyan megrengetők a följegyzései, és olyan modernek. Színtiszta modernizmus, annak a mértéktartó válfaja, legalábbis nyelvileg és formailag, de amit mond, az a legmélyebb kétségbeesés meg a fölszárnyaló öröm váltóláza, gondolatok az élet értelméről és -telenségekről, istentelenségről, a kisbetűs és a nagybetűs hiábavalóságról, meg arról, amiért mégis érdemes (élni vagy dolgozni?), valamint karakterrajzok, tájfestések, víziók, rémképek és derűlátások, közben egy nagy író tevés-vevése, műhelyforgácsok, rövidre fogott eszmefuttatások.

Ivo Andrić zseniális. Ott van, ahol a legnagyobb huszadik századi regényírók, Joyce, Proust, Mann, Musil, meg Nádas is erre bolyong... Ezt a könyvét Rilke Maltéjához szoktam hasonlítani. Borzasztó boldogtalan voltam ma bizonyos okok miatt – ezek között díszes helyen szerepelek én magam –, de hogy ezt a könyvet lefordítottam, annak igazán örülök, nem azért, mert vége van, még koránt sincs vége a munkának, hanem azért, mert ennek az írónak a belső életét végigkísérhettem. Szinte a haláláig. Sokat ír az öregedésről is, úgyhogy szinkronban vagyunk.
Egyébként vagy húsz éve kezdtem szemezgetni ezek közül a meditációk közül, de most újra kellett fordítanom mindet, nem maradt kő kövön a régi fordításaimból. Ez egy örökké javítható munka, a csiszolásnak csak akkor szakad vége, ha le kell adni a kéziratot. Nincs tökéletes fordítás. Szólongat a nyelv. Finomabbra, jobbra, hitelesebbre alakítsad. Árnyalj, angyalom! A nyelv olyasmi, ami folyton fészkelődik, pláne, ha egyik fészkéből a másikba fordítod át.

Még egy utazásom volt ma, elővettem Danilo Kiš Čas anatomije című könyvét, amit régen Varga Piroskával és Balázs Attilával együtt fordítottunk. Bojtár Endre, Isten nyugosztalja, szólt, hogy a cím fordítása hibás: Anatómiai lecke helyett Anatómialecke lett volna a helyes. Hú, de át kéne fésülni még egyszer... Azonban ebben az országban ifj. és id. Bojtár Endre voltak az utolsók, aki érdeklődtek a szerbhorvát nyelvből (nyelvekből) való fordítás, röviden szólva YU-irodalom iránt. Id. ezt a halála után is teszi, ifj. pedig remélhetőleg még gyakorlatilag is.
Nos, szerbül vettem elő az említett könyvet, és telibe talált: remekmű, a nyelvi állapota kitűnő, egy nagyon élénk és szellemes, könyvnyi eszmefuttatás a posztmodern irodalomról. Még hallatni fogom róla a hangom. Hanem most mutatni szeretnék valamit. Magyar szavakra bukkantam a szerb szövegben, tessék ránézni, hogy mire emlékszik Danilo Kiš a Kerkabarabáson és Zalabaksán töltött gyerekkori éveiből:

Nem magyarázok semmit. Kiš lett aztán a magyar költészet legjobb szerb fordítója. Adyt nagyon szerette. Sose felejtett el magyarul. Azokat a sérelmeit, amelyek Magyarországon érték – apját Zalaegerszegről vitték Auschwitzba --, jóra fordította.
Visszatérek most Andrićhoz, az ezer följegyzésből mutatni szeretnék egyet. Ha már naplót adatott most írnom, akkor ezt:

Azzal az érzéssel ébredtem, hogy a hasamra süt a nap, és átaludtam, elmulasztottam valamit. Felkaptam az ágy melletti asztalkáról a kis órát, és egy pillanat erejéig úgy bámultam, mint a világ egyetlen ábrázatát. Azt mutatta, hogy kilenc múlt néhány perccel. Még kába voltam, nem tértem magamhoz, s arra gondoltam, talán megállt az óra, és már sokkal később van. A fülemhez szorítottam, de nem hallottam ketyegni. Ellenőrzésképp a másodpercmutatóra szegeztem a tekintetem, rajta tartottam pár pillanatig, és ekkor láttam, hogy a mutató mozog, ezek szerint az óra jár. És ekkor hirtelen felütötte bennem a fejét a következő gondolat: az idő alatt, amíg nekem sikerült megállapítanom, hogy jár-e az óra vagy sem, eltelt három-négy másodperc, amelyek életem értékes, visszahozhatatlan másodpercei, amelyek egyszer talán a menedéket jelentenék.

Az lehetne a címe, hogy „időzavar". Először úgy fordítottam az utolsó félmondatot, hogy amelyekben egyszer majd talán menedéket keresek. Ekkor úgy gondoltam, hogy az a néhány másodperc valahol megvan, és menedéket jelenhet abban az értelemben, ahogy pl. a buddhizmus „menedéket" kínál. Azonban beláttam, hogy az író az elveszett időre céloz, ami, mint mondja, „visszahozhatatlan", irreverzibilis. Az eredeti szöveg mindkét megoldást megengedi.

A fordítói munkában az a jó, hogy teli van lehetőségekkel, van benne a szabadságnak tere. Megerőltető mivolta ellenére – fizikailag nehéz munka – ezért szeretem mégis. Ha ilyen szerzők lelkébe kontárkodhatok bele, mint Andrić és Kiš. Ilyenkor mégis zavartalanul megesik az az átfordulás, ami az életben újra meg újra megráz, és nem sikerül nekem.

Hogy elszakadtam a szerb kultúrától, azt sajnálom. Naponta öt nyelven böngészek szövegeket, és nem győzöm. Minden szakad. Andrić szemével a nagyon kemény, sötét pillanatokkal is szembe lehet nézni. Búcsúzóul idemásolom a mai napon fordított töredéket, amit a búcsúzásról írt, és megsúgom, hogy a „fény" mögött itt szerintem a felesége, Milica rejlik, akit 64 évesen vett el (az asszony 49 volt akkor), s tíz év boldog házasság jutott nekik, melynek Milica hirtelen szívszélhűdése vetett véget. A hiperérzékeny írót a gyász elkísérte a halálba.

Ha az oly sokat követelő élet meg a viharos évek semmi másra nem is tanítottak meg bennünket, egyvalamire igen: búcsúzni. Szótlanul, reszketés nélkül, szemrebbenés nélkül, száraz szemmel, nyugodt kézzel. Az utolsó, amit önmagamhoz hűen megtehetek, téged ünnepelve, az az, hogy így váljak el tőled is, fény, te drága név, mert benned van minden jó és minden szépség, és megérdemelsz mindennemű erőfeszítést, áldozatot. Nem is szerette igazán a földi fényt az, aki nem bírja elviselni a búcsú fájdalmát!
Isten veled! mondom, illetve gondolom, mert nincs kinek mondani és nincs, aki meghallana, pedig a fény még áramlik, mint egy folyó, melynek forrása már elapadt, de még hullámzik a vize. Isten veled! S a fény csöndben elfolyik, mert elhalt a hang is, a társa, mely oly gyakran kíséri. Eltűnik. Már csak a mosolyomban van meg. Isten veled! Lesz fény, lesznek még szemek.

Radics Viktória

Vajdasági fordítók

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.