Az éjszakának egy szokásos fázisa a Nyugati pályaudvaron kezdődött hétfőn egy lekésett vonattal. Ez akkor is épp elég lehangoló, ha még indul másik. Ilyenkor rögtön arra próbálok koncentrálni, hogy sokkal nehezebb órákat is átvárakoztam már itt egyedül az idegen, ingertelen homályban.

Alapvetően másfajta feszültség gerjed ilyenkor, mint nappal, ha egyszerűen késik a vonat, túl hideg, túl meleg van, vagy harsogó gyerekcsapat ül körbe. Ilyen esetekben csak akkor vagyok meglőve, ha nincs nálam olvasni- és/vagy hallgatni való, de esténként ez teljesen mindegy. Ezek a percek arra hasonlítanak leginkább, ami máskor a tervezett elalvás előtt lep meg, amiből aztán nem lesz alvás egyáltalán, ami elől elmenekülni sem lehet sehová.

Még az orromban érzem a hely illatát, ahonnan az előző vonatot el akartam érni, fülemben csengenek az ottani zajok, beszédfoszlányok. Állok, nem nyúl értem semmi. Aztán egyszer csak beáll a diesel-mozdony a harmadik vágányra. A következő kilencven perc esztergomi végállomásig olyan, mintha már az előszobánkban lennék, félig otthon.
Nem igazán értenek, akik megkérdezik, hogyan lehet naponta (még késés nélkül is) legalább három órát vonatozni ugyanazon a vonalon. Nem mondom, hogy szeretem, de azért hamar beláttam az előnyeit és megszoktam az ingázást. Talán szükségem van arra a fegyelemre, amit a 23:20-as utolsó járat megkövetel. Legkésőbb addig le kell válni minden társaságról, elengedni, lecserélni az egész fővárost a piros, sípoló, csiga lassú, túlkondicionált német szörnyre. De máskülönben mi lenne velem? Például a szorgalmi időszakban mikor készülnék fel az óráimra és a vizsgáimra, ha nem utazás közben, amikor ha akarnám se tudnám mással elfoglalni magam. Az átlagomért a MÁV-nak lehetek hálás.


Persze a legtöbb esetben eszembe sem jutnak efféle pozitív megközelítések, csak néhány megállónként meredek kifelé, próbálok rájönni hol járunk épp. Először hitetlenkedek, hogy még csak Újpesten állunk, aztán rendszerint Vörösváron jut eszembe újra tájékozódni, amikor még mindig csak kevesebb mint az út felén vagyunk túl. Piliscsabától kezdődik az igazán türelmetlen várakozás, és Leányvártól hiába feleződik minden megállóval az utolsó 20 perc, merő nyűglődés ez a levezető szakasz. Alvásról szó sem lehet. Egy-két valóban extrém esettől eltekintve soha nem sikerül elaludnom mozgó járművön. Beszélgetés is ritkán alakul, nem vagyok jó ebben. Ha megszólítanak zavaromban próbálom inkább rövidre zárni a társalgást, én pedig (ezt nem rég figyeltem meg) kizárólag akkor kezdeményezek, ha egy utazó kezében valamilyen jó könyvet fedezek fel, ami nem hagyható szó nélkül. Azt soha nem tudom megállni, hogy beleolvassak a mellettem ülő könyvébe, illetve, hogy kibetűzzem akár több méterről is, mit olvasnak. Tudom, hogy tolakodó, de ez van.



Másnap, kedd reggel ugyanúgy indul a nap, a telefonomra új hangoskönyv és egy másik lemez anyaga kerül (most épp a fent beágyazott darab szerzőjétől), és a táskámba bekészítve a Kioltás Thomas Bernhardtól. - Ennek kapcsán például én más helyében simán leszólítanám magam a vonaton, de csak egy beszorult darázzsal osztozkodom az árnyékos oldalon, ablak mellett elfoglalt helyemen. Ha meggondolom - és ez előfordul még mostanában is - baromi szép tájak suhannak el a szemem előtt, minden évszakban más arcú szépség. Abban a három évben, mikor távolabb éltem, volt hogy komolyan elérzékenyültem a látványon, ha nagy ritkán hazatévedtem Miskolcról.

Miskolc, Miskolc... Kora délután, miután beértem a szerkesztőségbe, ahonnan most ezeket írom, épp a MŰÚT júliusi, a januárban elhunyt Málik Roland emléke előtt tisztelgő számának ajánlóját szerkesztem fel, amit majd pénteken, éppen Roland-napon hozunk a Literán. A lapszámot egyébként is érdemes lesz kézbe venni, ugyanis, amennyire tudom, egészen exkluzív kiadvány érkezik a keleti országrészről, de nem részletezném bővebben, nézze meg mindenki magának.

És még valami: ha minden igaz szerdán érkezik vissza Budapestre kollégánk, Szegő János. Ezennel üdvözlöm őt több mint két hét után újra itthon!

Litera