Helyet takartam neked tegnap a moziban a kabátommal, Leila, épp nagyon sötét volt, amikor látni kezdtelek. Leülsz. Film van, nézzük, most már veled.

*

Írtam már, te pedig csaknem két éve tudod, májusban lesz egy éve, hogy ismered. Két és fél, három éve vidéken élek, a Hősök terétől (háztól házig) kilencvenhat kilométer, és 300 (máskor 600) méterre. Egy héten kétszer-háromszor megyek „fel” Pestre. Máskor ő, fővárosom jön „le” hozzám, na meg a gyermekek, külön vagy együtt, és persze te. Ha én megyek – hogy magyarázata is legyen a mozinak, színháznak, kiállításnak -, ha én megyek, ott alszom, nem Pesten, a környékén (nálad). És akkor csavargunk, megnézzük a Dunát, egyszer kedvenc tanyádra is elmentünk, nekem barátot szerezni, várunk egymásra.
Máskor meg, délután nekem tűz haza, Marokházára.
Megint máskor meg, ugyanazt az utat, ugyanazt a kilométert naponta megteszem kétszer, két és fél, legfeljebb három óra alatt.
Például.
Pénteken „föl” Pestre vagy Budára, fölveszem a lakása előtt vagy a környékén a nagyváradi Törzsasztal aznapi vendégét, és ugyanazon az Emhármason vissza. A hatvanadik kilométernél, harminchat kilométerről beköszönök Marokházának. Szombaton vissza ketten Pestre (vagy Budára), ahonnan azonnal fordulok, és ugyanazon az úton haza.
Máskor meg délután hozom a vendéget Salgótarjánba, este vissza Pestre, majd haza.

*

Tegnaptól már tudom, hosszú hétvége, hosszú hét eleje kezdődik, benne március tizenötödike, jön Ágnes pénteken, a középső gyermek, a kisebbik lány, Marokházára, ráadásul velem, tőled jövet.

Szoknak jönni nem velem is, külön-külön, meg együtt mind a hárman. Ha nem velem, akkor a buszhoz, hat-nyolc kilométer, a buddhista templomig eléjük megyek.

Fölszedem a Rózsa utcában, ahol valamikor laktam. Sok a cucc, mozgalomban gyűjtenek ruhát (és istent) a rászorulóknak. Cigányprogramokban vesznek részt, ő meg a nővére. A nővére, Sára, aki most Prágában, előbb kezdte. Prágába, nemzetközi program keretében, tanulni ment, és tervezi, hogy dolgozni marad.
Szívesen mondanám, ha nem bántanám: mindketten ugyanabban a hócipőben járnak: az egyik is hócipőben, meg a másik is. Sára, alig egy éve, miután az egyetemmel már végzett, kérdésemre bejelentette, hogy nem tudja elképzelni a munkát, csak nonprofit és szociális intézménynél. A nyomor, amiben járnak, az a hócipő, és lyukas. Mint az én kanucslim, vagyis az apámé, amiben életem első (fiatal) írótalálkozójára (talán ezerkilencszázhetvenegyben) mentem Nagyváradról, lógva a vonaton, Marosvásárhelyre, mert nem volt cipőm. Hétessel, amit Bódis Kriszta mutat be hitelesen, lett végérvényesen „megrontva”. Hát ebben vannak ők, ott, meg Bagon.

Marokházán  pici gyermekkoruktól együttélnek a picigyermekkorú cigány lányokkal, fiúkkal. (Hol az egyiket, hol a másikat féltettem, nehogy „elrabolják”, cigányfeleség lesz a lányom, én meg liberális. Alig volt Sára tizenkettő vagy tizennégy, Ágnes másféllel kisebb.)
Én megúsztam, nekik készülnek a saját programjaik, lassan már szakemberek. Átveszik a másokét is, azokét, akik hozzájuk hasonlóak, a tapasztalatot, és (ezt nem tudom másképpen) ennek az életnek (nem az életformának!) a végtelen keserűségét. A boldog áldozat ugyanis, nem tudja, hogy áldozat, csak azt tudja, hogy boldog.

Gyűjtenek, lemennek (Hétesre, Bagra), tanulnak, tanítanak, alszanak tornateremben, huszonegy(kétháromnégy)ötévesen, sok  (nem elég) másik huszonegy(kétháromnégy)ötévessel. Talán ők is tudják, nem kérdezem, reménytelenek (ezt sem tudom másképpen), ebben az életben minden reménytelen.

Ha kérdezem, Ágnes mesél. Angol mintaalapú programból kifejlesztett, Magyarországra honosított (cigány) mentorprogramot fejlesztenek tovább. Ők most tanulják olyan magyaroktól, akik a programot, ami Nyugaton bevált, onnan hozták. (Én semmiben nem hiszek. Mondjam nekik? Hogy mondhatnám? Nincs felzárkóztatás! Nincs esélyegyenlőség! Olyan civilizáció van, ami ezt eltiporja. Ezt tiporja el.)

Kérdezem. Mikor jut moziba, színházba, könyvhöz – nem a márkházi, nálam marokházi  - a gyerek? Legyen hat, nyolc, tizenkettő, tizennégy, tizenhat, vagy akár tizennyolc éves is, legyen harminc. Nem a marokházi, a salgótarjáni (a szécsényi, a balassagyarmati). Az igény felmerül, felmerülhet-e? A már gyermekkori, hosszú-hosszú sorvasztás után miért merülne fel? A tanárnéniben se merülhetett föl, gyermekkorában, akkor most, vajon miért merülne? Merül, marad a vágy, a kidolgozatlan vágy.

Na, ebbe az irányba tovább ne menjek, kora reggel van. Amikor javítom, lassan dél, le kell adni a mait, ami a tegnapi.

Régebb, nagyon régen vidékre is elmentünk színházba, például Kecskemétre, amikor még érdemes volt. (Nem tudom, nálam már nincs nevelhető, tanítható gyerek, nem tudom, most érdemes lenne-e). Az akkori autópálya több ezer forint, oda meg vissza, akkor még Pestről, kétszer annyi, többezer forint. Plusz a jegy, plusz, hogy ne érezze, mennyire szegény (vagy), egy rostos, azaz három a gyereknek. Három gyerekkel, akkori áron tizenötezer forint, ma valószín, harminc, és több, ha onnan jössz ide. Nem ide, oda, Pestre. El tudod képzelni azt a háromgyermekes (az egygyermekes) értelmes családot, aki egyszer egy hónapban, nem egy hónapban, negyedévenként egyszer, nem negyedévenként, félévenként megteszi ezt ide- vagy visszafelé, Kecskemétről, nem Szombathelyről, Gödöllőről – Budapestre (nem a Nemzetibe, a Katonába, na jó, a Vígbe, a Pestibe, a Trafóba, a Gödörbe).? Oda igen, a gödörbe, na, ja – mondanád, ha tudnád.
Ha én szakszociológus lennék, esélyhátrányosságról is beszélnék.

Ott is győz a kefekötő (vagy a Való Világ), ahol nincs kefekötő. Ezt csak írom.

Lassan már nincs hova beülni (könyvtár még akad). Rég jártam könyvtárban, könyvtárban ülök egész nap. Úgy emlékszem, Kosztolányinál olvastam: (az embereknek) nem azt kell adni, amit kérnek, hanem, amit kérniük kellene. Lefordítom, magamnak: tisztességes (magát értelminek minősítő) ember nem azt ad, amit kérnek tőle, hanem azt, amit kérniük kellene.
Na itt ennek most vége lesz, jön valami más, valami vidám és elaltató, andalító, boldogságos szöszmötölés. De a könyvtár marad!

*

Az élet minden nagyobb szakaszában másképpen szeret (az ember). Gyermekként, pláne kisgyermekként már nem tudom, hogyan. Arra még emlékszem, hogy ők, az enyémek hárman, hogyan. Arra nem, hogy gyermekként én hogy szerettem. A kamasz dühös szeretetére, az enyémre is, emlékszem, a Gazsiéra is. A felnőtt szeretetére, az én felnőtt szeretetemre is.

Valaki – Valaki – azt mondta egyszer kamasz fiának, mesélte: figyelj ide, Mátyás! Én most olyat mondok neked, amit te rögtön vissza- vagy elutasítasz, megcáfolsz, vagy kibújsz az egyenes válasz alól, mint a sikló. De (csak hogy tudd), közlöm veled: az ellenkezőjét mondanám, ha nem tudnám, hogy vissza- és elutasítod, megcáfolod, azonnal kibújsz alóla, mint a sikló. Na, mit szólsz ehhez, édes gyermekem?

Mai, tegnapi szeretetemet nyolcvanöt éves apámnak nem adhatom, mert ő ötvenkilenc, egy évvel kevesebb, mint én vagyok. Szeretetem nem hasonlítana ahhoz, amit hetvenhét éves anyám iránt érzek. Az talán még mindig férfias lenne (nem tudom). Ezt, az anyámmal, telefonon nap, mint nap megéltet, tartalmában alkalmi beszélgetőset, szeretettel hurcolom. Hurcolom őt húgomhoz Pestre (ott három kisgyerek), ritkábban magamhoz. Hozom Váradról, viszem oda, vissza.

*

Írtam már, ismétlem (hogy rend legyen), ébresztő nélkül hat órakor ébredek. Azóta idegződhetett belém, amikor több éven keresztül készítettem nekik a reggelit, friss kiflit, párizsit, salátát, három uzsonnát a suliba.

Zsolti ma, szombaton, hat óra előtt ébreszt. Kinézek gatyában, fát hord, dobálja ki a Skoda csomagtartójából a kapu elé. Ágnes még alszik, este mondta, hogy kilencig szeretne, tízkor lovagol. Múlt héten megbeszéltük, kilenc köbméter fa jöhet, lett a télutón neki hely. Ez a jövő téli melegítőd, mondja. Szólok, később is hozhattad volna. Csendesedünk, mondja, és rászól a feleségre, Gombára (haragszik érte), aki Zsuzsa.

Szerethető, tartalmas ember. Használt számítógépet kért tőlem, nem magának, a gyerekének. Megkapta, időnként megkérdezem, működik-e. Működik, de most mondd már meg, mi az, amire kirakhatom, ha tetszik valami. Pendrájv, mondom. Az! Az kéne kettő, a fiúnak meg nekem. Te mit akarsz kirakni rá? Majd megmutatom.

Állandó munkahelye valami bányában tizenöt éve megszűnt. Zsolti (hozzám képest) még fiatalember; félre ne érts: egy fiúgyerekkel, látod, ilyen is van. Azért küzd, hogy a felépült lakásra felvett hitelt törleszteni tudja. Nem a feladós, a pánikolós, a görcsölős típusból való. Budikotráson kívül minden segédmunkát vállal. Ha hívják, vakol, csempéz és burkol is. Sajnos okoskodik, vagy nem, csak megmondja, ha nem tetszik, meg azt is, hogyan tetszene. Nekem is megmondja. Legutóbb például azt, hogy a járólapok nem szakszerűen lettek lefektetve, az anyag alatta anyaghiányos, a ragasztó öreg. A vállalkozó fölszedette a konyhát, újra lerakatta, majd Zsoltit azonnal kirúgta.
Tudja magáról, hogy ez a baj. Kidobják mindenhonnan. Úgy érzi, megy lefelé. Most már közmunkát sem kap, a segély elmarad. Igaz, ez azért, mert lejárt az ideje, a három hónap.

Ha talicskát kell tolni, Zsolti megy elöl, mögötte az asszony tolja. Ha bepakolni kell (fát, téglát, akármit, akárhova), Zsolti tömi meg a talicskát (itt furik), az asszony viszi a dombnak fel. Közben kedvesen (mint két jóbarát) beszélgetnek. Tanítgatja az asszonyt. Az asszony is megszólal, nem válaszol, megszólal. Ha kilépek az udvarra, ismered őket, Zsolti asszonya mosolyog.

Kőrössi P. József