Asztala viszta, bébi!

2007. július 14. - Németh Gábor

A lányom csak látszólag dolgozik, valójában tanul, konkrétan a haza állapotát tanulmányozza, és időnként más következtetésekre jut, mint Nádas Péter, aki szerint Magyarország nincs erkölcsi válságban, ugyanis nem személy, tehát nem lehet neki erkölcse, és könnyen belátható, az erkölcs az erkölcsi válság szükséges, bár nem elégséges feltétele.

2007. július 14.

hozzászólás (0)

A lányom úgynevezett nyári munkán van, a nagybátyja borát árulja a legjobb barátnőjével, kis tér, körbevéve e célra rendszeresített bódékkal, középen fapadok, velünk szemben színpad, amire föl lehet lépni, ma (tegnap) például egy Maksa nevű viccügynök („nagyon gáz az az ember“) és négy ABBA-imitátor („iszonyúak voltak“) lépett föl rá, a föllépésnek a családunk felől nézve párszáz hát az eredménye, ugyanis olyankor a potenciális fogyasztó megfordul, a színpadot bámulja, nem fogyaszt semmit, még jó, ha nem könyököl a zsíroskenyérbe.

Sietek leszögezni, hogy az érvelést magát a lányom, ahogy ismerem, habozás nélkül elfogadná, ha volna ideje ÉS-t olvasni, ez inkább érzelmi ügy, a lányom Magyarországot nem elvi, hanem empirikus alapon tekinti személynek, Magyarország középkorú férfi nyaralónadrágban, 10 és 30 kg közötti túlsúllyal, van rajta valami rossz papucs, nagyfröccsöt kér és zsíroskenyeret hagymával, és, most jön a lényeg.

Sértésnek veszi, ha nyugtát kap.

Százból kilencvennyolc Magyarország.

Ha nyugtát kapok, gondolja Magyarország, az azt jelenti, hogy adóellenőrnek néztek, más ésszerű magyarázat nincs, az adóellenőr pedig az ember legalsó foka. Aljas spion, gusztustalan féreg.

Képzeld, Ica, bazmeg, az a kiscsaj adóellenőrnek nézett.

Ez mondjuk egy lehetséges magyar mondat.

Magyarország példának okáért középosztálybelinek látszó úr, őszes halántékkal. Dülledt szemmel mered a nyugtára, azonnal letegez.

Ezt tényleg nekem akarod adni?

A lányom tizenhat elmúlt, jólnevelt, pedig én is neveltem, mégse tegezi vissza, ezekre az esetekre 1 kényszeredett mosolyt tartogat, ezt nekem adnom kell, mondja, Dr. Őszy Halánték egy fintorral válaszol, arrébb pöccinti a fecnit, és odahajít ötven forint borravalót, legurul, fölvesszük.

A leggyanúsabbak a jófejek, akik viccesen kikérik maguknak a dolgot, háromból kettő tényleg ellenőr.

Magyarország, ha és amikor adóellenőr, akkor alapvetően kétféle, vagy ballonkabátot hord negyven fokban, nyakkendővel, fejjel lefelé tartja a lukas Esti Hírlapot, és ilyenkor nem viccel, vagy elképesztően le van lazulva, annyira, hogy ha tizenéves eladót lát, azonnal saját fiatalkorának jópofa kifejezéseit kezdi használni, „skacok“ meg „csá“, aztán kér négy centiliter szódát, a nyugta puszta látványára összerázkódik, minden módon megpróbál hárítani, ha mégis sikerül valakit lebeszélnie, effektíve indiántáncba fog, jön a farbával, viszi az aznapi bevételt.

A számla olyan, mint a kegyelem, gondolja száz Magyarországból kilencvennyolc, nem adunk és nem kérünk. Magyarország kemény macsó, az élet meg harc. Ehhez képest tök mindegy, mikor lesz bevezetve az euró.

„Amikor elmegyek valamely országba, nem azt vizsgálom, vajon jók-e ott a törvények, hanem azt, hogy végrehajtják-e a meglévőket, mert jó törvények mindenütt akadnak” - írja Montesquieu még a tizennyolcadik században, A törvények szelleméről című munkájában, egyébként nagyjából egyetértve Nádassal, „Közjogi méltóságnak még csak keresnie sem kell az igazságot. Elegendő a törvényt követnie és a törvények alapján megegyezést találnia.“ (A magyar államhatalom esztétikája, ÉS, 2007. július 13., 3. oldal).

Éjfél van, a lányom ül egy műanyag rekeszen, halálosan fáradt, nem épp a báró úr nézetein tűnődik , bámulom elfogulatlanul, észreveszi, mosolyogni próbál, kivillan a fogszabályzója.

Németül és angolul tanul, Erasmussal Rómába akar menni, két év múlva hozzácsapja még a spanyolt.

Csak előbb még itt bezárja a boltot.

Németh Gábor