Mi lenne, ha előre megírnám a hetemet? Egy húzásra meglennék a netnaplóval, és szabadon gazdálkodva képzeletemmel, talán bátrabb-klasszabb dolgokat művelnék, ha előírnám magamnak a napokat. Legyen egy hétben és a naplóban utazás, kaland, melankólia, város, nyári eső, Duna-part, étcsokoládé, hideg fröccs, habzó ég, jó krimi, lestaktika, előnyszabály, takarítás, korai kelés, késői fekvés, régi barát, új cimbora. Ezeket írtam elő, ezt bontsuk le hét napra, és akkor elmondhatom magamról, hogy átalányban élek. Ez lenne egy átlagos élet.

Ha még valaki nem tudná: lakás-felújítok. Ezért gyakrabban fordulok elő lapszabászatokban, festékboltokban, szőnyegnagykereskedésekben, MÉH-telepeken, bútoráruházakban, mint könyvesboltokban vagy a Nyitott Műhelyben. Lassan két hónapja immáron csak három napig tart a felfordulás. Közben legalább olyan szavakkal ismerkedek meg, mint például a hőtükör. Utóbbi egy meg nem írt Tóth Krisztina-vers, csak még nem tud róla. „Tizenkét fok lófrál a gangon, mint tétova postás, körötte csend, hőtükörbe nézek: keresem a hangom, huszonnégy fok van a szobában bent”. Egy olyan embernek aki kindertojásban csak a kész ajándéknak tudott örülni, eksztatikus öröm látni, hogy egy dohányzóasztal egyszer csak összeáll az élfóliázott lapokból. Pláne, hogy nem is fogok a lakásban cigarettázni. És ha rajtam múlik, akkor más se fog, úgyhogy ez egy nem-dohányzó dohányzóasztal lesz.

Mai tegnapom, akárcsak az összes többi nap, a szokásos menetben zajlik: indulás a Szent István körútról, napközi a Literában, délután átbiciklizek a Dohány utcába, ahol a Paul Simonra a megszólalásig hasonlító (addig, amíg meg nem szólal) ezermesternek, Kocsis úrnak próbálok segíteni, ahol tudok. Este pedig hazamegyek, és próbálom megkeresni a tolóajtóra valót. A tegnapi ma annyiban volt különleges, hogy a körúton az első emeletről elköltözik M., aki itt élt születése óta. Épp lomtalanít. Édesapja, J. bácsi 1956 után kapott szolgálati lakást a Szent István körúton mint rendőr. Feleségével vidékről érkeztek a forradalom után disszidált doktor Mandelbaumék 120 négyzetméteres polgári lakásába. A lakást anyja halála után el kell adnia, egy 35 négyzetméteres rákoskeresztúri panelba költözik. Nem akar semmit átvinni, elég az élete, annak a romjai. Két fotelt, egy kis asztalt, a fél Moldova-életművet, régi vasúti menetrendeket hozok el a dohos és szomorú lelakott lakásból. Vajon hol lehetnek Mandelbaumék? Ausztráliában? Amerikában? Gyanítom, hogy nem Végh Antal-, Hámori Tibor- és Moldova-könyveket szortíroznak.

Aztán még, mint egy jóravaló ingajárat, visszamegyek az új lakásba, hogy megmutassam F.-nek. Mivel az ablakokon nincs függöny, a szembe-szomszédok mindent látnak. F.-et, aki háttal ül az ablaknak, elnyeli a vadonatúj fotel, őt tehát nem látják. Én szemben a fotellel és az ablakkal beszélek hozzá. A szomszédok alighanem azt hiszik, hogy magamban beszélek. Most meg magamban írok, de ezt nem látják. Maximum és minimum olvashatják.