hirdetés

Átjárók

2008. október 22. - Barta András

Magam sem tudom, hogy könyörögtem ki magam a náci buzi lakásából, és azóta tudom, hogy senkihez se rohangálunk fel csak úgy. Örülök, mert ez a náci buzi, a reménytelen menthetetlenségek, a borzasztó, homoszexuális semmilyenségek – ezek lesznek az átjáró majd nekem Tar Sándor hasonlóan biztató világába.
hirdetés

Meggyógyultam, egészséges vagyok. Mégse állt össze az el- vagy összetöröttségből semmi. A Tar Sándor novelláskötete konkréten fixíroz a csodálatos könyvespolcról. Fixírozza a pofámat. Megnéztem, mit írtam tegnap – ezt hívják (vagy régebben legalábbis hívták) egyes kutatók korlátozott kódnak. A költővel szólva, reklámügynökségen dolgozom. A költő ellen szólva, régebben televízióknak dolgoztam. Akkor törött el az egészek fele, a másik felét elrendezte a sors. Nem ismerem Maros Andrást személyesen, de a reklámszakmában sokan –ik. (Innen üzenem a Microsoft Corporationnak, hogyha a Word még egyszer, egy ilyen pozícióban kijavítja a kötőjelet gondolatjellé… -- -- hát, én akkor – mit tehetnék? tudom már! nem egyszerűen megverem, hanem megveretem. Tudta-e Ön, hogy húszezer forintért simán eltörik az Ön ellenségének karjeát, akarom mondani karját? -- Erős, soha vissza nem térő érzéssel van rám a Tihanyi apátság alapítólevele, röviden: TIH, amúgy nem, nem emlékszem már, röviden mi, röviden mi: az „m.” Én kérek elnézést, de if only azok az eák meg auk meg iék még mindig benne lennének oz iguz mudzs’úr nyölv belei. Beleu.) Marcika fészkelőd. Na, de Maros Andrásnak tulajdonítják a reklámszakmai dolgozók azt a teóriát, hogy a reklámügynökösködés mellett nem lehet irodalmálni. Balzac, Hoffmann hivatali munkaidejük után, gyakran egész éjszaka írtak – nos, különösen Balzac esetében nem mennék bele a maradandóságba. (Különösen állítom, hogy azok a szerzők, akiket a hagyományos középiskolai irodalomoktatás tanárgárdája különösen csíp – csípja --, mert pölö olyan jól meg lehet értetni a diákokkal – nos, ez már szinte biztos jele annak, hogy adott szerző művészetének az adott, mert tanárok által elmagyarázott, időpillanatban sem aktualitása, sem relevanciája, sem pediglen korspecifik esztétikai értéke nincsen. Nem Balzac, akit bármeddig elolvasgatok, de valahogy nem bizsereg eléggé a tobozmirigyem, ugyanakkor oly megnyugtató ez a könnyű és alapos esztétikai konstrukció, hogy az ember már nem is kezdi keresni a miértt, tehát nem Balzac a legjobb példa (javaslom amúgy cével mondani, sokkal viccesebb), hanem Madách Imre. Illetve legalább egy jobb hangzást kívánnék neki ajándékozni, ezért testületileg javaslom, hogy a neves, bár örökké értéktelen maradó drámaírót a továbbiakban – a TIH-re való emlékezés gyümölcsében fogantatva is – nevezzük Madách Imreának. Ám a Madách Imreának mégiscsak van egy örökké fennmaradó irodalmi értéke, mert a Győrei—Schlachtovszky szerzőpáros (éljen az IBM hosszú gondolatjele!) szerezett róla egy életrajzi alapokon elpihenő valóságos drámát, a címét természetesen már nem tudom, de gyanús, hogy Madách. Nem fontos. Az Ogilvy & Mather Budapest Reklámügynökség Zrt.-nél dolgozom – de ez mégsem a reklám helye itt – Head of Copy beosztásban. Mikor új ügyfelekkel találkozom, elmesélem nekik azt a vicces történetet, hogy sokan nem értik, mi az a copy, ezért egyszer kaptam egy emailt, amelyben egy forgalmazó új, energiatakarékos fénymásológépeket ajánlott az Ogilvynek. Ebből egy szó se igaz, de a személyek hálásan nevetnek. Alig várják, hogy nevethessenek. Nincs kecmec a marketingosok között sem. Egyszer, talán 2001-ben, írtam egy HR-szakdolgozatot egy csávónak, később megdöbbenve fedeztem fel az RTL Klub riportereként, azóta is rejtély, mi a fasznak kellett ehhez HR-szakirányú közgazdász diploma a Közgázról. Akkor tudtam meg, hogy a közgázosok között úgy van tartva, hogy a HR a legalja, annál egy fokkal jobb, de még mindig gáz a marketing, valamint van még a nemzetközi kapcsolatok szak – a szórakozni és utazni vágyóknak. Na, és a bölcsészkaron. Emlékezem, hogy a filozófia szak valaha maga volt a tehetségesség csimborasszója, maga volt a megtestesült presztízs és intelligencica. Ma már rút, sybarita váz, messzehulló gyermekkorom picsája. A hely, hol érték merült fel, kihalt igazságait kongja vissza szüntelen. A reklámosok azonban nem gondolnak a nyolcvanas évek filozófia szakos hallgatóival, ők csak arra gondolnak, hogyha a marketing gáz, akkor nem csoda, hogy akikkel, mint ügyfelekkel találkoznak, szintén zenész. Ek. David Ogilvy maga a megtestesült reklám.
 
 
 
Szétpipázta az agyát, aztán biztos meghalt emlőrákban. David Ogilvy, Leo Burnett, Amadeus RSCG, valamint Tercsi, Fercsi, Kata, Klára tettek róla, hogy a reklámos ne léphessen Balzac (cével, ugye?) útjára, mert az a különbség, hogy ez egy fausti szerződés, tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim, mert aki úgy gondolja, hogy a kreatív energiáinak a mozgósítása nélkül átvészeli ezt az ügynökösködést, az lecsúszik, mint híg fos a borotvált alsó combon. (Szőrösek megtartják. Változtatva megőrizik, lásd még módosult szerkezetű paksi mogyoró, mutáción átesett betyárkörte, ötödik dimenziós rablómazsola.) Vagyis csak az fogjon a klaviatúrája ütögetésibe, akinek két anyja van.
 
Én elhatároztam, hogy nekem két anyja van, ezért visszatérek, mint Schwarzenegger a T2-ben, és egyszerre fogom a kreativitásomat kiterjeszteni reklám és irodalom irányába. Az irodalomból sajnos gyakran film lesz, de próbálom magam visszafogni, mások vittek rossz utakra engem satöbbi, ezért Tar Sándor ezen novelláskötetéről fogok kritikát írni. De miért én? Mért vállaltam el? Mi közöm nekem T. S.-hez, aki mégsem Elliot? Vagy tán egészen az? A többi néma csend, cicukáim. Marcika, most ki kell menni pisilni, kiengedsz? De Marcika, akár Oroszország, a trojka Gogol regényében, nem felel. Belefájdul a hátam Marcikába, mert úgy írok, hogy ő a térdeimen fekszik, emiatt viszont nem tudok elég közel menni az íróasztalhoz, mert akkor Marcika beszorul az asztal meg a térdeim közé. Látod, Marcika, nem volt érdemes ekkorára nőnöd, ha kisebb maradtál volna, az én hátam se fájdul volna. Meg. Érdemes megkeresni a közös platformot, különben úgy elküldöm azt a novelláskötetet a picsába, hogy a fal adja a másikat. Amikor a Harmonia Caelestisről írtam, tele lett a szívem keserűséggel, hogy ilyen családja, ilyen apja, mit kezdjek én az enyémmel, ezzel az ürességgel, legújabban a Salinger műveiben (mármint a valóságos és amerikai és halott Salinger műveiben) találkoztam ezzel a jelenséggel, hogy könnyű nekik, akik, bezzeg jöttek csak volna, akkor majd megtudnák, mi fán terem, a teremburáját neki. Intelligens és érzékeny anyák, termőre forduló szörnyűségek lépten nyomon, mit kezdene ezzel a költő, hogy fogadná magába? Annyira dühös lettem akkor az Esterházyak történelmére, annyira hamisnak éreztem ezt az apaképet (hisz tudtam, ilyen apa nem is lehet, nézzétek csak az enyémet), az egész családot, hogy gátlástalanul, valamint végeérhetetlen oldalakon keresztül fejeztem ki annak idején a csalódottságomat az ünnepelt nagyregény kapcseán. Ugye, milyen jól (vissz)hangzik ez a tihanyi magyar nyelv? Amikor megjelent a Javított kiadás, óriási elégtételt éreztem, valamint, a harmoniai vállalkozás monumentalitásától teljesen függetlenül kifejezem azt a véleményemet, hogy ez a Semmi művészet százszor jobb regény, mint a Harmonia. Aki nem hiszi, szeresse az anyját, gyűlölje az apját.
 
Itt meg is van a közös platform Tar Sándorral, aki az összes nekrológ szerint, írotta ezt volt akár az alföldi Keresztury, akár Libafröccsöntő Jánosné, úgy halt meg, ahogy élt: nyomorultul. Ezzel anyámmal meglehetős hasonlóságot mutatnak. Borzasztó. Elegem van Wordből! Már meg se mondom, mi történik, mert el se tudnám magyarázni. Ők ketten. Tudta-e Ön, hogy az a buzi, aki nem kerül hagyományos polgári, művészi, városi környezetbe, hanem az úgymond egyszerű emberek életét éli, az menthetetlenül menthetetlen? Az én biszexualitásom ugyan mindig téma volt, de sosem vált igazi valósággá. A hivatalos coming outom 2001-ben történt, ekkor már 27 éves voltam, és igyekeztem sietni, hogy bepótoljam, ami a serdülőkorom óta elmaradt. Egy ködös csütörtök délután felhívtam egy hirdetésben szereplő számot, a hirdetés maga egy sportos harmincast ígért, aki alig várja, hogy – tisztesség ne essék szólván - megkúrhasson egy olyan személyt, mint amilyen én voltam akkor (és vagyok amilyen újra), úgyhogy nem voltam rest, és belecsaptam a kilencedik kerületi tömbrehabilitáció gyöngyszemébe, ahol egy Tompa utcai lakás ajtajában egy nagydarab, negyvenes, inkább elhízás alatt álló, semmint sportos férfi üdvözölt. Kedves arca volt, gondoltam, ez volt a hiba, egy félórát elbeszélgetünk. Ekkor láttam először a menthetetlenül menthetetlen buzisorsot. Sárguló csipkerterítők, harsány virágmintákkal dombornyomott tapéta, a hetvenes évekből ottmaradt, a túllakkozottságtól marxista alapokon visszatükröző szekrénysor – és az elmaradhatatlan megvetett franciaágy, vele szemben a tévé. A menthetetlenek mindig így élik az életüket. Még be se értem a menthetetlen főszobába, a férfi már ekkor Friderikusz Sándort szidta, mert a bulvársajtó akkoriban találta föl, hogy mindannyiunk Fridije megnősül. A jelenlegi lakásunkat úgy vettük, hogy a végrehajtó már végrehajtási jogot jegyeztetett be rá, s amikor arról érdeklődtünk, hogy az elkövetkező három hétben lesz-e árverés, írásban, így válaszolt: „Fogalmilag kizárt.” Mint Fridi nősülése. Na de a férfi hamar áttért Fridiről arra, hogy túl sok a kínai Magyarországon, és rövidesen már ott tartottunk, hogy tudtam-e (Ön), hogy a zsidók magukat nyírták ki a második világháborúban, mert az összes koncentrációs tábor összes kápója zsidó volt. Kényszeredetten be kellett vallanom, hogy erről még csak nem is hallottam, majd kábé összesen félórás üldögélés után kijelentettem, hogy kurva jót beszélgettünk, ideje, hogy menjek. Erre a férfi odajött hozzám, fölém tornyosulva megértettem, hogy kétszer akkora, mint én, és így szólt: Ne menj még, hát olyan jó kis hasad van. Seggbekúrlak. Magam sem tudom, hogy könyörögtem ki magam a náci buzi lakásából, és azóta tudom, hogy senkihez se rohangálunk fel csak úgy. Örülök, mert ez a náci buzi, a reménytelen menthetetlenségek, a borzasztó, homoszexuális semmilyenségek – ezek lesznek az átjáró majd nekem Tar Sándor hasonlóan biztató világába.

Barta András

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.