Hiszen egyedül vagyok a számítógéppel szemben! Ugyanebbe a hibába esem a saját blogomban (a naplovamban), mindig meg is kapom, hogy merek ennyire kitárulkozni, ennyire őszinte lenni. Valami struccpolitikával. Ha nem látom, hogy néznek, azt hiszem, nem is lát senki. (Ezért vettem le színpadon mindig a szemüvegemet.) Azt hiszem, az sem baj, ha az ember mindig úgy fogalmaz, mintha önmagának tenné, de abban a tudatban, hogy bármikor bárki hallhatja, amit mond. Nem akarok csak azért könyvekről, közéletről vagy az időjárásról írni ahelyett, ami valójában foglalkoztat, mert félek, hogy belém látnak, mert védem magam. Mi történhet, ha átlátszó vagyok? Ki és mit fordíthat ellenem? Senkinek nem érdeke. Vagy naiv vagyok még mindig?

Ma kinéztem anya levelezéséből azt a néhány embert, akinek szólnom kellett a temetésről, elküldtem nekik mailben a gyászjelentést. Nem fájt. Amikor viszont kinyitottam a varrógép fiókját – fekete cérnát és gombot kerestem – ott voltak a gyűszűk, amiket anya hordott, a szekrényben, ahol a gombokat megtaláltam, a ruhái szép rendben, mintha gyomron vágtak volna. Tudtam, hogy a tárgyak tudnak nagyon-nagyon fájni, fel voltam rá készülve. De akkor is nagyon rossz volt, sírni nem tudtam, csak el kellett menni onnan, úgy éreztem, nem tudok egyedül maradni a lakásban, hogy egyáltalán nem tudok egyedül maradni! Eddig sem voltam biztonságban, tudom, de most állandóan félek, mikor fogok mást is elveszteni, akibe kapaszkodom – vagy mikor veszek el én magam. Bár logikailag nem érthető, hogy ha egyetlen biztos dolog van az életünkben – hogy meghalunk, akkor miért nem ebbe az egybe kapaszkodunk?

Pedig éjjel láttam anyát, szembe jött egy téren, utána nyúltam, pedig mondta valaki, hogy nem tudom megérinteni, átmegy rajta a kezem. Tényleg olyan volt, mintha hideg párát simogattam volna. Anya megfordult, tiltó mozdulatot tett, de nem haragból. Mint mikor a feltámadt Jézus mondja Mária Magdolnának: „.ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához.” Nyugodt volt és szép. Jó volt látni. Hiányzik.