hirdetés

Auf Wiedersehen

2011. április 17. - Farkas Péter

Közben leveleket igyekszem megválaszolni, örökös lemaradással, sietve írok tehát, bár nem természetem a sietősség, és megmondom őszíntén, mindig is idegenkedtem a sietős emberektől és a sietős ügyektől. - Farkas Péter netnaplója.
hirdetés

Ma a polcokkal kezdem, menjen a szöveg utoljára zenei aláfestéssel. Ezen a polcon CD-k vannak, régebbi darabok, évek óta nem vásárolok lemezeket. 2001 vagy 2002 lehetett, amikor egy délutáni rádióadásban, munka közben, fölfigyeltem egy zenére. Úgy is mondhatnám, nem tudtam nem odafigyelni, amikor megszólalt ez az irritáló, melankólikus hörgés, éppen az a blue(s), ami - néha kínosnak érzem ugyan -,oly közel áll hozzám. ("Tudod, baby, olyan blues vagyok".) Egyébként ritkán hallgatom meg a lemezt, mert két-három szám után már inkább idegesít. Sandy Dillonról van szó, a szám címe pedig: "I'm Just Blue". Csak egy látványfölösleggel ellátott felvételt találtam a youtube-on, ezért ajánlom inkább háttérzenének.

A CD-rekeszekkel átellenben, fönn, az ablak felé, egy átlátszó plexi irattartóban, több kiváló Robert Walser adalék között lapul a 2003-ban megjelent Robert Walser-újság. A Suhrkamp adta ki az író 125. születésnapjára. "Senkinek sincs joga úgy viselkednie velem szemben, mintha ismerne." "Gyűlölöm a szabadságot, amit úgy vetnek elém, mint kutyának a csontot." "Átkozottul szép, amikor a szelíd lelkek a goromba világgal harcolnak. És mi, szelídek harcolunk a legszebben". Ilyenek meg ehhez hasonlók olvashatók az "újságban". Végül elúnta, és bevonult ötvenegy éves korában a waldaui elmegyógyintézetbe, a "modernek kolostorába". Nem tudom, hogy Cioran ismerte-e RW-t, ha igen, nyilván említette volna őt is, amikor a németek kitartását emlegette. ("A németek kitartása határtalan. Még az őrültségben is: Nietzsche tizenegy, Hölderlin negyven évig bírta ki tébolyát.") Walser huszonhét évig. Igaz, a legcsekélyebb mértékben sem volt tébolyult. Talán ezért feledkezett meg róla Cioran.

Közben leveleket igyekszem megválaszolni, örökös lemaradással, sietve írok tehát, bár nem természetem a sietősség, és megmondom őszíntén, mindig is idegenkedtem a sietős emberektől és a sietős ügyektől. Mintha meg akarnák előzni az időt, szakadatlan menekülnének, látszólag egy többé-kevésbé meghatározott cél felé, valójában éppen ellenkező irányban, és leginkább önmaguk elől. Ezzel persze, akarva akaratlanul, tudatosan vagy tudattalanul, maradéktalanul megfelelnek a kor egyik legjellegzetesebb embertipusának, a menekülő embernek. Turista, száműzött, révülő - ezernyi alakját, megnevezését ismerjük ugyanannak tipusnak. Korábban, kissé durvább szövegkörnyezetben hozzátettem: És mindannyiuk tápláléka a moslék, a tápmoslék, a szellemi moslék, a vegyi moslék. A dialógus feltétele viszont, hogy elegendő idő legyen az átgondolásra, a megfogalmazásra, a másik szavainak észlelésére, megőrzésére, reflektálására. Egy bizonyos sebesség túllépése után azonban nem történhet meg az esemény, mert ellehetlenül a reflexió. A szellemiség megőrzésének egyik legfontosabb eszköze tehát a habozás, a tétovázás, a lassítás. Ha nincs erre lehetőség, lehetőségem, törvényszerűen úgy érzem, magam is csak moslékgyártásra vagyok képes.

Délután könyveket, szövegeket válogatok, kora estére olyan a fejem, mint a "lakodalmas kutya hányadéka", van benne minden. Az egyik lapon ezt olvasom: "Érdekes, hogy életünk első felében hajlamosak vagyunk mindent elkövetni azért, hogy rájöjjünk, kik vagyunk." Érdekes, én már jó ideje azon dolgozom, hogy elfelejtsem mindazt, amire életem első felében rájöttem. Ilyenkor szokott eszembe jutni (mondhatni mániákusan) a rejtett jógi esete, akinek halálos ágyához a családja mestereket, orvosokat hívott, a fia pedig azt mondta neki: emlékezzen a tanításokra, mesterei szavára. Ő azonban csak mosolygott, és azt mondta: "Mindent elfelejtettem. Nincs mire emlékezni." Egy olcsó paperback kiadás második oldalán pedig ez áll:: "A megfontolás, hogy valami bonyolult és újszerűnek tűnik, és elég 'költői-e' bizonyos embereknek, sohasem vezérelt. Egészen másról van szó nálam...; talán a hőfokról vagy a keménységi fokról." Ludwig Hohl írja ezt, "A jegyzetek avagy a nem elhamarakodott megbékélés" című gyűjteményes munkájában. Hohl (1904-1980) az irodalmi nehéz üzemben egy senki volt, ugyan ő az egyetlen kitüntetettje az egyetlenegyszer kiadott Robert-Walser-Centenar-díjnak. A könyv - vagyis ez a kiadás - antikváriusi szempontból érdektelen, még egy euróért sem tudnám eladni, így aztán a szeméttelepen végzi. Havonta járok ide egy teli kocsi könyvvel, és mindig lankadatlan érdeklődéssel (vagy inkább kíváncsisággal?) nézem, ahogy végiggörög a háztömbnyi konténerbe öntött papírhulladékon a mitológikus szörnyhöz hasonlatos, bütykös vasmángorló. Auf Wiedersehen.

 

Farkas Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.