hirdetés

AustralopiTHecus

2014. december 19. - Prizma folyóirat

Lehetséges, hogy ha vízöblítéses vécénk lett volna gyerekkoromban, akkor most angol filmeken pörögnék. Bámulom a retardált kenguruvadászokat, ahogy egy lepusztult kutyaeledel-gyárban, húskampókra fellógatott és megnyúzott erszényesek között szembenéznek a végzetükkel. - a héten a Prizma írja a naplót.

hirdetés

Mild horror is no longer horror.

William Ian Miller: The Anatomy of Disgust

 

Meg kell írnom Everett De Roche portréját, mert megígértem a NagyVének. Azért ígértem meg neki, mert ő szerkeszti a forgatókönyves Prizma számot, és Everett De Roche egy forgatókönyvíró. Körülbelül egy héttel vagyok túl a bevállalt határidőn, egy betűt sem írtam az anyagból, de NagyVé sem piszkál emiatt, mert meghalt valami haverja és egyébként is egy link alak. Elsunnyogok itt a gyász árnyékában.

Everett De Roche-ban az az érdekes, hogy nem csak forgatókönyvíró, de ausztrál is. Ott volt a legjobb ozploitation-mozik mögött, mint a Véres hétvége, a Vágóhíd négy keréken és a Pokolszülött, de mindenki a rendezőre emlékszik. Everett De Roche meg kipurcant idén húsvétkor, és senki nem vette észre. Én sem. Rákos volt, de nekem meggyőződésem, hogy megmarta egy bozótlakó pókféreg és elrohadt belülről. Hallottam ilyenekről, teli van velük Ausztrália. Hemzsegnek. Ezen kívül lószart nem tudok Ausztráliáról.

A gimnáziumi történelemtanárom beszélt ausztrálos dolgokról. Hogy volt olyan, hogy australopithecus. Ős-előember, vagy mi. Úgy képzelem, találtak egy furcsa csontvázat a sivatagban, ami olyan, mintha egy kenguru és egy ember keveréke lenne. Nekem ez az australopithecus. A gimnáziumi történelemtanárom kedves asszony volt, az a fajta, aki korrekt és gondoskodó akart lenni, de túl sérült volt hozzá a lelke, ezért végül mindig kijött belőle a náci, és fojtott hangon sziszegett a villámfeleltetésről. Amikor azt mondta, „australopithecus”, habos nyálcsepp ült ki az alsóajkára. A „th”-t irreálisan megnyomta, ilyenkor a nyálcsepp néha elszállt. Nem undorodtam tőle, inkább viccesnek tartottam, reménykedtem, hátha eltalál valakit.

Anna viszont undorodik az ausztrál horrorfilmektől. Elkezdjük nézni a Pokolszülöttet: a nyitójelenetben a gyilkos vadkan lerombol egy házat és megesz egy csecsemőt. Vörhenyes fényben úszik a sivatag, nagyapa zokog a porban és bosszút fogad. Gyönyörű képek, Anna becsukja a szemét. Nem érti, miért nézek olyan filmeket, amikben emberek halnak meg és fáj nekik. A kérdés baljósan lóg a levegőben. Anna úgy dönt, inkább a poetVlogos videókkal ügyködik, megkér, hogy használjak fülhallgatót, mert zavarja a filmből áradó röfögés, a gyereksírás és a halálsikolyok.

A poetVlogos videókon költők szavalják a saját verseiket. Nem értem, hogy undorodhat valaki a makett-vaddisznó által felkoncolt színészektől, miközben azt kéjes élvezettel nézi, ahogy hús-vér emberek önként teregetik ki a belsőségeiket. Hangosabbra veszem a filmet: retardált kenguruvadászok éppen meg akarják erőszakolni a New Yorkból jött állatvédőt, de végül a vaddisznó basz meg mindenkit. Van ennek a jószágnak valami köze a maszkulinitáshoz, de még nem tudom pontosan, hogy mi. Megjegyzem, hogy a hátralévő tucat De Roche-filmben figyeljek erre.

Bob Flanagan az egyetlen poéta, akinek végig bírom ülni a felolvasásait fészkelődés nélkül. Bob Flanagan performer, költő és stand-up komikus volt, karácsonykor született és egy nappal a tizenegyedik születésnapom előtt halt meg. Jövő héten lenne ötvenkét éves, de nem lesz, mert cisztás fibrózisban szenvedett. A cisztás fibrózis olyan, hogy túl sok szmötyit termel a tested, emiatt fellépnek mindenféle szövődmények, és a húszat sem éred meg. Cseppfolyóssá válsz belülről, mintha megcsípett volna egy ausztrál bozótlakó pókféreg. Flanagan egész életében ezzel a rohadó testtel harcolt, ült az üres hotelszobában, aztán elővett egy kalapácsot és szöget vert a makkjába. Nem undort és fájdalmat érzett, hanem kéjt: ez volt az ő győzelme a slejm fölött. Megcsinálta ugyanezt színpadon is, de amikor beteg gyerekekhez hívták táborozni, akkor a pénisze helyett egy akusztikus gitárt kapott elő és arról énekelt, hogy mind meg fognak halni, de ez nem olyan nagy baj. Eközben ugyanaz a habos nyálcsepp, ami a gimnáziumi töriórákon annyira szórakoztatott, csak hízott és hízott a tüdejében.

Meghajt a napi négy kávé, szarás közben Az undor anatómiáját olvasom William Millertől. A vécén szeretek a legjobban olvasni, Anna szerint ez kicsit bizarr, ellenben felettébb aranyos, hogy utána mindig zuhanyzom. Azt nem tudom, hogy úgy aranyos, mint egy kengurubébi, vagy úgy, mint egy nyári tábor slejmtől fuldokló gyerekeknek. Ezt a szokásomat apámtól örököltem: ha láttam, hogy a kerti vécénken nincs beakasztva a rigli, akkor tudtam, hogy most még egy jó félóráig biztosan nem lesz lehetőségem könnyíteni magamon. Amíg 1996-ban apám bélmozgásaira vártam egy csípős januári délelőttön, egy kontinenssel odébb Bob Flanagan épp az utolsókat rúgta. Néha nem bírtam tovább, odapisiltem a kerti vécé tövébe, de olyankor meg az öreg rám morgott a szúrágta lécek mögül, hogy etessem meg a nyulakat. Ausztráliában utálják a nyulakat, mert felzabálják a káposztát a kenguruk elől. Ott halált hoz a húsvéti nyuszi, apám meg még a vécén ülve is miattuk aggódott. Mostanában nekem is fél óra az átlagom, biztos vagyok benne, hogy ez színtiszta genetika. Törlés közben azért imádkozom, hogy ne kapjak seggrákot, mint Everett De Roche. Az kurva szar lenne.

Miller például azon rugózik, hogy az undor mennyiben velünk született és mennyiben a neveléstől függ, meg hogy azért érezzük büdösnek a csöveseket, mert önző rohadékok vagyunk és a saját státuszunkat féltjük tőlük. Szorongunk, hogy megfertőznek, és olyanok leszünk, mint ők. Mégis az izgat fel igazán, amit a horrorról ír: „Az egyszerű félelemmel szemben, ami felkínál egy működő túlélési stratégiát (fuss!), a horrorban az az igazán borzalmas, hogy megtagadja a szökést, mint opciót. A horror esetében a fenyegető entitás undorító, ezért nem akarjuk megtámadni, megérinteni vagy birkózni vele. Gyakorta olyasmiről van szó, ami eleve benned van, megszállt, beléd fészkelte magát, ezért egyáltalán nincs is külső ellenfél, amivel megküzdhetnél. A rémálom veleje, hogy nincs kijárat, nincs egérút, nem menekülhetsz, hacsak magadat is el nem pusztítod menet közben.” 

Sokat tanultam ebből a könyvből. Hogy talán azért vonzanak az ausztrál horrorfilmek, mert az abók is földbe ásott lukakba kakkantottak, mint apám, nagyapám és én is, amíg el nem költöztünk egy faluval odébb.  Lehetséges, hogy ha vízöblítéses vécénk lett volna gyerekkoromban, akkor most angol filmeken pörögnék. Bámulom a retardált kenguruvadászokat, ahogy egy lepusztult kutyaeledel-gyárban, húskampókra fellógatott és megnyúzott erszényesek között szembenéznek a végzetükkel. Nem érzek semmit: Anna csak attól összerándul, ha a fülhallgató és a kapucni alól kislisszol egy halálhörgés. Vajon mi van benne, ami már beléfészkelte magát, ami miatt nem lát más kiutat, csak azt, hogy elfordul a monitortól? Vajon mi nincs bennem, ami miatt csak pucolom monoton kézmozdulatokkal a Lidlben vett narancsot, és nem tudom levenni a szemem a mócsingos kengurumaradványokról? Vajon ezeket a mócsingokat ugyanabból az anyagból gyúrták, mint a slejmet Bob Flanagan tüdejében?

És vajon az australopithecus, miután telikullantott egy gödröt a tűző déli nap alatt és megkönnyebbülten arrábbugrándozott, agyalt-e azon, hogy hamarosan talán megmarja egy bozótlakó pókféreg és nem marad belőle más, csak egy marék kesze-kusza csont a porban és egy csöpp habos nyál egy nyugdíj előtt álló történelemtanár alsóajkán?


Sepsi László

 

 

Prizma folyóirat

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.