Avéta. Ez a szó jelentkezett ma be, lyukasztott jegyet a naplóírónál. Avéta.
A legritkább esetben emlékszünk azokra a pillanatokra, amikor egy új szót megtanulunk, ezért a mikéntjére sem, hogyan válik jelentésessé egy addig ismeretlen hangalak. Anyanyelvünk van, nem véletlen a fordulat; a gyerekkortól folyamatosan kapjuk a szavainkat, vesszük őket, akár a levegőt, nincs első és utolsó szavunk, illetve az elkerülhetetlenül lesz, ha pálcát törnek felettünk az istenek, lándzsát mellettünk az angyalok, nincsenek tapasztalataink, vagy ha egyáltalán, azok közvetettek. Ugyanúgy vagyunk velük, mint a kezdeti történeteinkkel, a meghatározó meséinkkel; utólag tudjuk meg, hogy mi volt az első szó, amit kimondtunk, utólag, hogy kik is vagyunk.

Mielőtt saját időnk lenne, tehát idő előtt, összeállítanak bennünket, kirakják a puzzle-t, akit aztán megszólítanak, nevet is adnak hozzá természetesen, ez vagy te, ez és ez az anyád és az apád, ezt és azt csináltad ekkor meg akkor. Öntudatlanságunk gyermeki fokán – nem mond újat a naplótöprengő – a legfontosabb eseményeket történtetik meg velünk, hogy aztán legyen dolgunk egy életre; szétszedni és ismét összeilleszteni a kirakós játékot. A jeleneten változtatni még csak-csak lehet, ám a szereplők, a nap állása, az árnyékok nyomvonala aligha kicserélhető más szereplőkre, más fényviszonyokra. Szavainkból is ilyen észrevétlenül épül a nyelv alapzata. Ki emlékszik – hogy a komplikáltabbakat említsük -, mikor használta és kire először például a fennhéjazó kifejezést, a mogorvát, a nyeglét, a maflát, a lezsert, a búval béleltet?

Szavainknak igaz jelentése csecsemőkorunkban volt, valahogy úgy, mint a Mary Poppins-történetek egyikében Annabel, az újszülött érkezésekor, akinek gőgicsélését csak a párkányon ülő seregély és persze Mary Poppins értette egyedül: „Hallottam utamon a csillagok énekét, és meleg szárnyak rebbentek körülöttem. Eljöttem az őserdő varjai mellett, átkeltem a sötét, mély vizeken. Hosszú utazás volt” – mondja Annabel a seregélynek, aki buzgón bólogat. „Bizony hosszú utazás volt – mondta halkan a seregély, és felemelte a fejét. – S ó de hamar elfelejted! Annabel megmozdult a paplan alatt. – Nem! – mondta magabiztosan. – Sohasem felejtem el. – Bolond beszéd! Csupa-csupa csacskaság! Hogyne felejtenéd el! Egy hét sem telik bele, s már egy szóra sem emlékszel; sem arra, hogy ki vagy, sem arra, honnan jöttél! Annabel dühösen rugdalózott angolpólyájában. – Dehogyisnem! Dehogyisnem! Hogy felejteném el? – Úgy, ahogy mindenki más! – mondta élesen gúnyosan a seregély.” Később pedig így folytatódik a párbeszéd: „Sehogy sem jut eszembe, mit akartam – mondta Annabel, és a homlokát ráncolta. – Te talán eszembe juttathatnád. A seregély összerezzent. Fekete szeme megvillant. – Mi volt az? – kérdezte halkan. – Talán ez? … - És fátyolos suttogással rákezdett: ’Föld vagyok és levegő és tűz és víz…’ – Nem, nem!  - vágott közbe türelmetlenül Annabel. – Dehogyis! […] Nem, nem … valami nagyon fontos dolog volt az. P-vel kezdődik. Hirtelen felkiáltott: - Megvan! Piskóta! […] – Ez az egész? – kérdezte szomorúan a seregély. – Hát persze – mondta nyűgösen Annabel. […] – Felébredt? – kérdezte Mary Poppins. A seregély bólintott. – Csak egy percre – mondta szomorúan. – De az is elég volt. Mary Poppins kérdő pillantást vetett rá. – Elfelejtette – mondat a seregély elfúló hangon. – Mindent elfelejtett. Tudtam, hogy így lesz. De azért … ó, mennyire sajnálom.”
Szóval (!) valahogy így.

Mégis vannak szavak, persze nem az annabeli utazás szavai, amelyekre emlékszik az ember. A naplószédelgőnek ilyen szava az avéta, régen használta. Talán azért ötlött fel benne, mert hosszú órákat töltött el az íróasztala előtt, a fallal szemben, amelyen mindenféle fontos hieroglifát, fényképet, közleményt lebegtet az átfutó vendégként vizitáló lég. Naponta nézi ezeket a szögelményeket, ragasztmányokat, nézi heteken át, de nem látja. Most azonban tekintete fennakadt egy gyászjelentésen: Simon Balázst 2001. június 12.-én temettük. Az ő szava volt az avéta, ez teljes bizonyossággal állítható, állítja a naplopó, ezt a szót tőle kapta. Talán, és igen ez már egy talán, fizika óra után álltak az állórendőrnél, a gimnázium korlátjánál, amikor Balázs az egész iskolai napot így kommentálta, foglalta össze: avéta, avéta volt az egész. Ahogyan kiváló barátunk, Péterfy Gergely megörökítette A B oldal című regényében: „Az avéta Kőnig műszava volt, és mindent jelentett, ami unalmas, kedvetlen, kiúttalan, reménytelen, felesleges, ostoba, üres, nyomasztó és elviselhetetlen. Reggeli buszok, tele munkába indulókkal: avéta; Németh László: avéta; házasság: avéta; önkéntes rendőrök, házmesterek, munkásőrök: avéta; vidékre utazni: avéta; kishúgot iskolából hazakísérni: avéta; családi ebédek: avéta; osztálykirándulás: avéta; lakótelepek, külvárosok: avéta; Galaktikát olvasó szakállas műszaki értelmiségi: avéta; barátnő lelkével foglalkozni: avéta; plakátragasztók, földmérők, figuránsok: avéta; anyával cipőboltba menni: avéta; gimnáziumi órák: avéta; magyar filmek: avéta; naplót írni: avéta; pártház, templom: avéta; pattanást nyomkodni: avéta; amatőr színház: avéta; általános iskolai osztálytársakkal találkozni: avéta; Miskolci Szimfonikusok Beethovent játszanak: avéta.” Ebből a szóból, meg másból perszes Péterfyvel azóta is értjük egymást, klubtagok vagyunk végérvényesen.

Avéta egyelőre ez a nyár, írná a krónikás, de nem teheti, mert a végére, tudják már, ígéretet tett. Legyen ennek a napnak a vége Simon Balázs emlékének ajánlva! Köztünk van azóta is, legyen most ennyi elég.
          

Jánossy Lajos